Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.

Ülésnapok - 1922-149

À nemzetgyűlés 149. ülése 1923. évi július hó 4-én, szerdán. 311 torok ugy károsuljanak, hogy jóformán teljesen ingyen végezzék a tanítói munkát s rosszabb helyzetbe kerüljenek a tanítóknál is. A törvény intenciója ellen van a rendelkezéseknek a gyakorlati életben megvalósított ama intézkedése, hogy egyes kántoroktól megvonnak minden különösebb segélyt, és azt a jogviszonyt, amely eddig a két jövedelem között volt, egyszerűen megbontják. Ez a rendelkezés felekezeti kántorok körében nagy visszatetszést keltett és elvárják a kultuszminister úrtól, hogy érdekeiket e tekintetben meg fogja védelmezni és a 122.000. számú rendeletnek a gyakorlati életben be nem vált intézkedéseit a közel jövőben korrigálni fogja. Nagyon sérelmes még a rendeletnek az az intézkedése, hogy amikor már 1923 január, február, március és április hónapjaira kiutalták ezeket az államsegélyeket, a minister ur utólag értesítette a pénzügyigazgatóságokat, hogy ezeket a segélyeket fizettessék vissza a kántortanítókkal. E visszafizetendő segélyeknek öszszege sok esetben 100.000 koronánál is nagyobb összeget tesz ki. Aki a falusi kántorok anyagi viszonyait ismeri, feltételezheti-e azt, hogy ezek az emberek, akiket az Isten sok esetben igen nagy családdal is megáldott, vissza tudják fizetni 15 nap alatt — mert végrehajtás terhe mellett kötelesek 15 nap alatt visszafizetni — azt az 50 vagy 100.000 koronát kitevő összeget? Felolvasok itt egy leiratot, amelyet a vallás- és közoktatásügyi minister ur intézett a győri pénzügyigazgatósághoz (olvassa) : »Bokor István tanító által betöltött abdai római katholikus elemi iskolai kántortanitói állás beszámítható helyi javadalmát az 1922. évi VI. te. 4. és az 1922. évi XVII. te. 8. §-a alapján — ugy látszik, nem tudják jól a paragrafusokat — kiadott 1922. évi 122.000. számú rendeletem értelmében az 1923. évi január hó 1-től kezdve 1923. évi október hó 31-ig évi 158.408 koronában állapítom meg. Mivel pedig nevezett tanítónak a IX. fizetési osztály III. fokozatával járó illetményekre van igénye, és mivel természetbeni helyi járandósága az 1922. évi 1900. M. E. számú kormányrendelet 3. pontjában megállapított értékhatárt meghaladja, felhívom a kir. pénzügyigazgatóságot, hogy a tanító részére eddig kiutalványozott fizetéskiegészítő államsegélyt és háborús segélyt, valamint leánygyermeke és felesége után utalványozott családi pótlékot, továbbá nevezett családtagjai, valamint saját személye után megállapított kedvezményes ellátást, illetőleg a megfelelő készpénzmegtéritést 1922. évi december hó végével szüntesse meg.« Ez a ministeri leirat 1923 március 8-án kelt. A helyzet az, hogy a kántorokat erről a rendeletről nem értesítették, sőt a pénzügyigazgatóságok sok esetben ráüzentek a kántorokra, hogy tessék a segélyeket felvenni, mert ott hevernek az adóhivatalban. Már most a kántorok felvették ezeket a segélyeket, sőt nemcsak felvették, hanem a mai gazdasági viszonyok között azt hamarosan el is költötték. Igazán nevetséges, hogy három hónappal később arról intézkednek, hogy ezeket a felvett jövedelmeket, fizessék vissza. A kultuszkormány némileg maga is belátta ennek a rendelkezésnek merev méltánytalanságát, mert egy rendeletet adott ki, a 77.800. számú rendeletet, amelynek értelmében azoknál a kántoroknál, akiknél bizonyos segélyt jövedelmük tekintetében fentartottak, ebből a segélyből vonandó le a kifizetendő összeg, következőleg azoknak 15 nap alatt nem kell visszafizetni a kiutalt államsegélyt. Ha már a kultuszminister ur beleegyezett abba, hogy a kántorok bizonyos kategóriájánál ezt véghez lehessen vinni és nem ragaszkodott a 15 napi határidőhöz, nagyon méltányos, hogy azoknál a kántoroknál is, akik a jövőben semmiféle segélyben nem részesülnek, adják meg a lehetőséget, hogy nekik se kelljen ezt azonnal visszafizetni s legalább a gazdasági év befejeztéig, amikor valamicske pénzhez jutnak, adjanak halasztást. Azt is számításba kell venni, hogy a kántorok járandóságának egy része a mai viszonyok között nem folyik be. A párgabona sok esetben nem folyik be azért, mert a falusi nép között nagyon sok a munkanélküli, akiknek nincs módjukban megadni azt a búzát vagy rozsot, ami a kántornak jár. Épen igy nem folyik be a fajárandőság sem, mert a viszonyok ugy alakultak, hogy a községek a fát sok esetben nem képesek beszerezni. Az idő előrehaladott voltára való tekintettel nem akarom ezt a kérdést tovább fejtegetni, csupán három gondolatot akarok leszögezni, amelyekkel interpellációm alátámasztását céloztam : nevezetesen azt, hogy elvileg helyezkedjen a kormányzat arra az álláspontra, hogy a tanítói jövedelmet a kántori jövedelemtől válassza el. Ha a kántor mint tanító teljesiti a kötelességét, kapja meg érte a tanítói fizetést. De ha ezenfelül még kántori tevékenységet is vállal, akkor ezért külön díjazásban részesüljön. A második szempont az, hogy a kántortanítók jövedelménél az értékelés egyenlően történjék. Történjék intézkedés a kultuszkormányzat részéről a tekintetben, hogy annak az abnormis állapotnak, amely ma van ezen a téren, véget vessenek egy olyan kulcs szerint, amely igazságosnak mondható és ne bizzák azt a közigazgatási közegek kénye-kedvére, még kevésbé egyeseknek bemondására, és ne állandósítsanak olyan rendszert, hogy minél többet tud valaki elhallgatni, annál nagyobb előnyben részesül. A harmadik szempont, hogy a kántori javadalmak értékelése után a kántortanítóknak kiutalt különböző segélyek visszakövetelésének ügyét a kultuszkormányzat méltányosan rendezze, mert nem a kántortanítók az okai, hogy ezeket a segélye-