Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.
Ülésnapok - 1922-147
r Ä nemzetgyűlés 147. ülése 1923. évi július hó 2-án, hétfőn. 237 tiltakozni vagyok kénytelen az ellen, hogy egy nyomorult éhenhaló, a lét minden bajával küzdő társadalom rovására, az éhezők gyomrának rovására akarjanak itt uj ipart teremteni. Abban az esetben, ha uj ipart akarnak teremteni, tessék a terveket elhalasztani arra az időre, amikor az ország regenerálódik és megerősödik. Semmi körülmények között nem vagyok azonban hajlandó támogatni olyan módszert, amely egy éhező ország fogyasztóinak rovására akar itt Magyarországon nagyipart teremteni. A konszolidálódásnak fontos tényezője az is, hogy mi a környező államokkal vámpolitikánk dolgában megértő álláspontra helyezkedjünk. Abban az esetben, ha mi nem állnánk a mai merev vámpolitikának alapján, ha olyan cikkeket, amelyekre a termelésnek és fogyasztásnak feltétlenül szüksége van, kisebb vámmal vagy olcsóbban hoznánk be, kapnánk rekompenzációs kiviteli lehetőségeket, amelyek, teszem fel, a magyar bortermelés felvirágzását tennék lehetővé. Ezzel olcsóbbá tennők a megélhetést, amely megint visszahatna a termelésre, olcsóbbá tenné a tisztviselők ellátását, ily módon kevesbítenék az állami kiadásokat is. Az egész vonalon le lehetne legalább a világparitás szintjéig az árakat nivellálni, ami magában véve is igen nagy könnyitést jelentene az államháztartás szempontjából is. Most ezután a — megengedem — súlyos kritika után, amellyel kénytelen voltam bizonyos vonatkozásaiban a kormányzat tevékenységét illetni, beszélnem kell arról, hogy abban a helyzetben, amelyben az ország van, lehetségesnek tartom-e az államháztartás rendbehozását és ebből a súlyos pénzügyi és gazdasági krizisből való kibontakozást. Kijelentem egész nyiltan, hogy ez azon a módon, amelyet eddig folytattunk, lehetetlen. Háromévi tapasztalataink legalább ezt bizonyitják. Az eddigi mód jó lehet arra, hogy egyes favorizált vállalatok, siberek, egyes olyan tényezők, amelyekkel foglalkozni sem kívánok, miihókat és milliárdokat keressenek, egyet azonban látok, hogy az államháztartás konszolidációja helyett mindig mélyebbre és mélyebbre sülyedünk ; követjük mindenben Németország és Ausztria példáját. Hol állunk meg, azt senki sem tudja és ebben a tekintetben megnyugtató kijelentést maga a kormány sem tudott tenni. Ha pedig azt kérdezem : van-e mégis kibontakozás, lehet-e mód arra, hogy ebből a gazdasági krizisből kikeveredj ünk, erre azzal a bizalommal, amellyel egy termelő a maga foglalkozása iránt van, merem állitani, hogy igenis van. Ennek azonban első és fő feltétele, hogy hagyjanak bennünket dolgozni, ne akadályozzanak bennünket mindenféle lehetetlen bürokratikus intézkedésekkel. Vessenek véget az eddigi államgazdálkodásnak, amely minden a világon, csak nem jó. Hiszen megmutatja egész közgazdasági életünk, hogy hova jutottunk. Méltóztassanak hozzányúlni elsősorban ahhoz a kérdéshez, hogy szabadítsuk meg •az államot minden felesleges tehertől. Ennek NAPLÓ Xm egyetlen egy módja van, — amelyre már előbb is rámutattam ~— a közüzemek bérbeadása, amivel megszabadul az állam óriási mennyiségű közalkalmazottól és effektiv ráfizetése helyett effektiv bevétele lesz. Ha a közüzemek lekapcsolása révén a közalkalmazottaknak legalább 60%-át olyan kezekbe adja az állam, amelyek azokat jobb kereskedelmi tudással és a konjunktúra ügyes kihasználásával el tudják tartani és becsületesen tudják fizetni, nagy lépést tettünk előre, és ha az állam a maga lehetetlen bürokratikus és egyáltalában nem rentábilis gazdálkodásával felhagy, lényegesen javulni fog a helyzet. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) A magántársaságokhoz átadhatja a tisztviselőket az állam szerződésileg ugy, hogy biztosítja mindazoknak a kenyerét, akik munkaképesek. Akik pedig nem munkaképesek, menjenek máshova kenyeret keresni. De azt a jogot nem ismerem el, hogy valaki munkaképtelensége dacára is terhére lehessen akár az államnak, akár pedig a magánüzemeknek. Egy harmadik tényező, amelyet a rendszerbe szintén feltétlenül be kell állitani : a drágaságnak legalább is a világparitás szintjére való leszorítása. Ez pedig nem egyéb, mint egyszerű vámpolitikai kérdés. Ezen talán a legkönnyebben segíthetünk. Nem kell ehhez más, mint beereszteni a közszükségleti cikkekből azt, amire feltétlenül szükség van, és annyit, amennyi alkalmas arra, hogy a honi gyárak kartellszerü árait és lehetetlen hasznait kellő mértékben redukáljuk. Ebben a tekintetben röviden csak arra hivatkozom, hogy ebben az országban, ahol nyersbőr annyi van, amennyinek fele sem kell ide, ebben az országban bőráruban határozott hiány van és többe kerül a tisztviselő cipője, mint a szomszéd Ausztriában, azért, mert a védővámok révén nem engedtünk kikészített bőrt behozni az országba, a kiviteli tilalmak pedig a nyersbőr árát leszorítják. Az idevaló nagy gyárak aránylag olcsó pénzen szerzik be a nyersbőrt. Most ahelyett hogy teljes kapacitással dolgoznának és kihasználnák teljes erejüket, kapacitásuknak negyed- vagy harmadrészével dolgoznak, mert azt mondják, hogy miért forgassak több tőkét, ha a vámvédelem révén fél- vagy harmadüzemmel sokkal több hasznot érek el, mint ha teljes kapacitással dolgozom. Ennek a letörése könnyen lehetséges, és pedig ugy, ha a kormány azokat a cikkeket olyan mennyiségben, amilyenben szükséges, beengedi s az áruhiányt megszüntetvén a mesterséges árfelhajtást megakadályozza. Mindezek előrebocsátása után nem hallgathatom el, hogy meg ne emlékezzem és a kormánynak legbehatóbb figyelmébe ne ajánljam azt a kibontakozási tervezetet, amelyet egyik gazdatársunk, Cséry Lajos dolgozott ki s amely közkézen forog. Alapos számitások alapján bizonyos olyan tervvel áll elő, amely szerény véleményem szerint is alkalmas lehet arra, hogy az ország pénzügyi és gazdasági egyensúlyát helyreállítsuk. Çséry Lajos eszméje a következő. Nem akarok H
