Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.

Ülésnapok - 1922-141

A nemzetgyűlés 141. ülése 1923. évi június hó 20-án, szerdán. 11 hajóhad vagy ha az nem is, de legalább az angol pénzpiac komolyan siet segítségünkre? Amikor arról volt szó, hogy Németország /negrohanta Belgiumot, megtámadta annak semlegességét, akkor Anglia támogatása mindennel felért, mert akkor Anglia teljes hajóhadával jött, teljes seregével, egész gyáriparával, gazdasági erejével, összes gyarmataival és minden aranyával. A nekünk most nyújtott támogatás, a szimpátia — bármennyire elismerjük és hálásak is vagyunk érte — mégis csak üres szó, hogy nem kívánom zálogjogom fentartását és nem teszek észrevételt az ellen, ha más kölcsönt nyújt majd a magyaroknak. Mondom, még ez is elismerésre és hálára méltó álláspont, különösen az eddigi rideg, ellenséges magatartassal szemben. Ezt nem szabad lekicsinyelni, de tisztában kell lenni azzal, nem szabad jelentőségét túlbecsülni sem. Jöjjünk ugyanis teljesen tisztába azzal, hogy Angliának itt Közép-Európában semmiféle érdeke nincsen. Talán bizonyos idő elteltével az angol külpolitikában is felvetődik az a gondolat, amely Palmerston idejében felvetődött. Palmerston az 1848/49-iki szabadságharc után támogatta a magyarokat, jóindulattal volt irányukban, Kossuth Lajos protektoraként tüntette fel magát. Mikor azonban kenyértörésre került a sor, akkor Palmerston hallani sem akart a magyarokról és Kossuthot nem is fogadta. Lehet, hogy később érdeke lesz az angol külpolitikának,hogy Magyarországnak ilyen plátói jellegű támogatást nyújtson, különösen, ha mindinkább kényelmetlenné válik ránézve a francia szárazföldi hegemónia agresszivitása s ennek korlátozása végett kivan majd az entente által legyőzött közép-európai államokra támaszkodni. Ma azonban itt még nem tartunk. Ma Közép-Európa teljesen a francia érdek-szférába tartozik, amelybe Anglia belátható időn belül belenyúlni nem fog. Hiszen Bonar Law és Baldwin teljesen szabad kezet adnak a franciáknak a rájuk nézve miénknél fontosabb német kérdésben. Kijelentik, hogy ők ugyan nam tennék azt, amit tesznek a franciák de teljes ridegséggel, mondhatni angol flegmával nézik a rajnai megszállást, sőt a kölni megszálló seregeiket sem vonják vissza. Ki volna tehát az az ember közülünk, aki más álláspontot várhatna az angol külpolitika részéről? Hiszen Magyarország az angolokat még kevésbé érdekli. Ez az egész magyar probléma legfeljebb arra lehet jó, hogy egy huszadrangú jelentőségű kérdésnél elérendő sikereik céljából felhasználják. Az angol tőke és vállalkozás előtt teljesen nyitva áll a világ. Ne túlozzuk reményeinket abban a tekintetben sem, hogy az angol tőke olyan gyorsan jön majd ide a mi visszamaradt, megcsonkított, fejletlen mezőgazdasági kultúrájú államunkba. Sokkal biztatóbb képe van az olasz tám gátasnak. Közel fekvő állam, az Adria uralmáért vele vetélkedésre készülő Jugoszláviával szemben valeur lehet neki Magyarország. Ezt a kapcsolatot bearanyozza a régi barátságnak az emléke, amely ugyan egy kissé megkopott, mert a világháborúban szövetségesünket, az olasz seregeket ellenünk láttuk felvonulni. A multat felejtsük el, de tanulságát tartsuk meg. Ragadjuk meg a felénk nyújtott baráti jobbot, ismerjük el, hogy sehol nagyobb szimpátia nem nyilvánult meg velünk szemben, mint épen Garibaldi népénél. Vegyük azonban szemügyre, hogy mit ér tulajdonképen ez a támogatás. Olaszország a győztes nagyhatalmak között feltétlenül a leggyengébb állam. Gazdasági erejét a világháború megőrölte, belpolitikai helyzete pedig rendkívül labilissá vált. Mussolini megkapó lendülettel emelkedett ugyan a kormányzat élére, de nagyon jól tudjuk azt, hogy a forradalmi utón szerzett hatalom nem olyan szilárd, mint amilyennek az első pillanatban látszik. Minden jel arra mutat, hogy Olaszország akciószabadságának bizonyos kérdésekben való fentartása mellett csatlakozott ahhoz a középeurópai szárazföldi blokkhoz, amely Franciaország vezetése alatt a Versailles?, saint-germaini és trianoni békemüvek fentartását tűzte ki céljául, amely tehát imperialisztikus politikát követ. Az ententeből való kiválást, áz ezzel járó önálló külpolitikát, s különössen az önálló gazdaságpolitika kezdeményezésének rizikóját nehezen vállalhatja egy gazdaságilag gyenge, belpolitikailag egyáltalán nem szilárd Olaszország. Ezért a jugoszláv problémát is ugy oldja meg, hogy a szomszéd uj állammal igyekszik most megegyezni, nem pedig vele szakítani. Természetesen, biztosítani törekszik mindazt az előnyt, amelyet ebben atekintetben elérhet, és ebből a szempontból nem megvetendő szempont neki Magyarországnak barátsága. Ezen túlmenő jelentőséget azonban az olasz-magyar közeledésnek tulajdonítani délibábpolitika volna. Hiszen Mussolininak legelső kormányzatit énye is a jugoszlávokkal való megegyezés volt, melynek sikeres keresztülvitelééit a szerbek, horvátok és szlovének királya nagy érdemrenddel is tüntette ki Mussolinit. Kenyértörésre pedig az olasz és jugoszláv problem a bel át hat ó i dőn bel ül ne m kerül, ne künk t e hát vigyáznunk kell, nehogy Magyarország a kifacsart citrom sorsára jusson. A két nagy nemzetnél megmT-ilvánuló j óindulat a távol jövőt tekintve nagyon is örvendetes, de nagyon plátói értékű reánk nézve, nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is, különösen pedig a felveendő kölcsönnek szempontjából. Hiszen pl, Ausztria iránt hasonló, sőt még melegebb jóindulattal viseltetett Anglia, amikor ott a zálogjogoknak felfüggesztéséről volt szó. Amikor azonban arra került a sor, hogy pénzt jdjon, az angol kormány és Lloyd George egyálta-