Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.

Ülésnapok - 1922-145

152 A nemzetgyűlés 145. ülése 1923. évi június hó 27-én, szerdán. a lehető legrövidebbre kívánom fogni és nem is mondtam volna el, ha nem lenne olyan közel július 1je, amikor is ez a szabályozás érvénybe lép. Arra irányul az interpellációm, hogy hajlandó-e a kormány a keresetéből élő állami nyugdíjas tisztviselőknek a kedvezményes ellátásra vonatkozó, most érvényes szabályozását hatályon kivül helyezni. Ez a most érvényes szabályozás ugyanis azt mondja ki, hogy akinek egy hónapban 6000 koronánál több keresete van, az a kedvezményes ellátástól elesik. Akárhogy is vizsgáljuk ezt az intézkedést, mindenképen arra az eredményre kell jutnunk, hogy ez az intézkedés a munkának büntetése, ez tétlenségre kárhoztatja a dolgozni akaró embereket, ez prémiuma a tág lelkiismeretüeknek, büntetése a nagy családuaknak és megingatása a törvénybe vetett bizalomnak és hogy ennek a bizalomnak megingatásával nagyobb kárt okoz magának az állam, mint amennyi hasznot a kis takarékoskodással elér. A munkának a büntetését azért jelenti, mert a mai állapot szerint egy nyugdíjas állami tisztviselő, aki félnapon könnyen kereshet 30.000 koronát, a szabályozás értelmében ugy jár, hogy rá kell erre fizetnie. A természetbeni ellátás pénzbeli ellenértékét 7500 koronában állapitja meg a szabályozás. Ha tehát felteszem, hogy csak egy gyermeke van a nyugdíjas tisztviselőnek, — amit nem lehet kívánatosnak minősíteni az állam szempontjából — 32.500 koronát kénytelen elveszíteni azért, hogy egy félnapi munkával megkeresse a 30.000 koronát. Ezzel szemben jobban jár, ha otthon marad és elveszi a feleségétől a cekkert és elmegy bevásárolni a fogyasztási szövetkezet elé; ott átplántálják a tisztviselők egymásba az elkeseredést és kölcsönösen bolsevizálják egymást. Ez a szabályozás a tág lelkiismeretüek prémiuma, amennyiben maguknak kell vallomást tenniök arról, hogy ha van ugyan, keresetük, meghaladja-e az a 6000 koronát. Én azon a meggyőződésen vagyok, hogy a lelkiismeretesség, becsületesség és szegénység nem zárja ki egymást, mert ha az ellenkezőjét mondanám, akkor mi sokan, akik itt vagyunk szegény emberek, magunk felett mondanánk ítéletet. Azt se veheti senki rossz néven, ha azt mondom, hogy ha valaki tényleges szolgálatban álló tisztviselő volt, ez nem teszi őt immúnissá a szegénység és nyomor behatásaival szemben, és itt is érvényesül a szegénységnek keritő hatalma, amely sokkal erősebb azokkal szemben, akik szegények, mint azokkal szemben, akik gazdagok. Igen sokan fognak akadni, akikre ez kényszerhelyzettel fog járni és ezt a különkeresetet le fogják tagadni. Ez a szabályozás arra ösztönzi az embereket, hogy tagadják le még azt a kis keresetet is és játsszanak össze a munkaadóval. Leginkább azok fogják ezt megtenni, akik elszántabbak, tágabb lelkiismeretüek, akikről a közfelfogás azt tartja, hogy amúgy is jobban boldogulnak az életben, akiknek keresetére tehát az állam leginkább pályázott. Ezzel szemben az állam csak ugy tudna védekezni, ha maga állapitaná meg, hogy kinek mi keresete van. Erre azonban olyan apparátusra volna szükség, amelynek a költsége sokkal többet tenne ki, mint amennyit az állam a kedvezményes ellátáson megtakarít. A másik megoldás pedig az, hogy megelégszik afféle kalkulációs valószínűségekkel és olyan feltevések alapján adná meg az egyik tisztviselőnek a kedvezményt és vonná el a másiktól. Ez arra vezetne, hogy tág tere nyílnék a tévedéseknek itt-ott félrevezetéseknek, nem ritkán kedvezéseknek, hogy rosszabb lehetőségekről ne is beszéljek és ez egy nagy társadalmi rétegben jogos elkeseredést, felháborodást keltene, olyan nyugtalanságot korbácsolna fel, amelyre az országnak soha nincs szüksége, legkevésbé a mai időben. Ez az állapot annál kirívóbb, minél nagyobb családu nyugdíjasról van szó. Minél nagyobb családja van ugyanis valakinek, annál később érkezik el az a határ, amelynél neki egyáltalán érdemes dolgozni, hogy vesztesége ne legyen, holott épen a nagycsaládu emberek lennének ráutalva arra, hogy kis nyugdíjukat külön keresettel szaporítsák. Ezek azonban olyan helyzetben vannak, hogy 30 — 40—50.000 koronás külön keresetért még nem lehet megmozdulniuk, mert még mindig ráfizetnek a kedvezményes ellátás elvesztése folytán. így azt kell mondanom, hogy ez a szabályozás büntetése a nagy családnak, büntetése a becsületességnek, büntetése a dolgozó embereknek. Ezzel szemben azonban hivatkozni lehetne a fennálló kényszerűség állapotára, arra, hogy az országnak igen megszaporodott kiadási tételeit ezekkei az összegekkel is csökkenteni kell, amelyeket az állami tisztviselők kedvezményes ellátásai jelentenek. Ez nagyon természetes, azonban másrészt kétségtelen az is, hogy ezek a terhek valamennyiünknek közös terhei, amelyeket egyformán kell viselnünk teherbiróképességünk arányában és semmivel sem lehet indokolni, és igazságosság szempontjából elfogadni, hogy akármelyik kategóriája a lakosságnak az aránylagosnál nagyobb részt viselje ezekből a terhekből, vagy hogy a tisztviselői kategórián belül a nyugdíjasok s a nyugdíjasok között egyesek hátrányban részesüljenek a kedvezményes ellátás elvonása révén azért, mert különkeresettel rendelkeznek. Mi tehát az álláspontja ebben a kérdésben annak a csoportnak, amelynek megbízásából — hogy ugy mondjam — ezt a kérdést a t. Nemzetgyűlés elé hoztam. Azt tartjuk-e talán, hogy sohasem szabad hozzányúlni a kedvezményes ellátáshoz, hogy az egy noli me tangere, hogy nem szabad elvonni, bármilyen nyilvánvaló az illető tisztviselő vagy nyugdíjas anyagi jóléte? A szerzett jog tisztelete mindenesetre ezt parancsolná. Mi azonban nem helyezkedünk erre az