Nemzetgyűlési napló, 1922. XII. kötet • 1923. május 23. - 1923. június 19.

Ülésnapok - 1922-139

A nemzetgyűlés 139. ülése 1923. az életstandardnak csökkenése, mert akárhogyan ítélik is meg a kérdést, akár nemzeti, akár szociális, akár faji szempontból, mindenesetre ez a legfontosabb probléma és megmérője annak, hogy vájjon ez a keresetmennyiség elégséges-e az életfentartás fedezésére. Ez pedig nincs meg nálunk, ezt nem lehetett eddig elérni és erre nem akar a kormányzat módot nyújtani. Mi következik ebből? Az elégedetlenség a nyomorúságból fakad, a bűn a nyomorúságból ered, a faj a nyomorúság miatt megy tönkre, fontos tehát, hogy ezt a kérdést ugy kezeljük, hogy a kormányzat törődjék vele és hasson oda, hogy az a nagy társadalmi nyomorúság enybittessék. Arra vonatkozólag, hogy mennyire csökkent itt nálunk Magyarországon a munkásság életszínvonala, csak néhány adatot fogok felolvasni, pedig egész sor összehasonlítható uj statisztikai adat van nálam. Amig például azt látjuk, hogy Magyarországon az összes, legfontosabb, legszükségesebb és legképzettebb ipari munkásrétegeknek a keresetmennyisége 14—15—16—18 ezer koronával alatta van hetenkint annak a keresetmennyiségnek, amennyire szükség volna, hogy a legszükségesebb élelmiszereket beszerezze, addig azt látjuk, hogy Németországban március 31-én 72.720 márka volt az indexszám, vagyis ennyi volt a szükséglet a munkás eltartására. Az asztalosoknak felül volt a keresete 1.888 márkával, a bőrgyári munkásoké 1.168 márkával, a kőmiveseké 5.958 márkával, a könyvnyomdászoké 564 márkával, a mázolómunkásoké 4.044 márkával, a sütőmunkásoké 418 márkával, a szállító-munkásoké 268 márkával. Míg itt a szükséges pénzmennyiségen felül volt a keresetmennyiség, ugy hogy a 72.000 márkán felül voltak ezek az összegek és álltak a munkásrendelkezésére, addig, ismétlem, Magyarországon kivétel nélkül minden szakmánál 14—15—18 ezer korona hiány mutatkozott. Az életstandardnak ez a csökkenése tehát nyilvánvaló. De nyilvánvaló ez egy másik összehasonlításból is. Ha sorra vesszük hónapról-hónapra az adatokat, akkor azt látjuk, hogy Romániában, a leszakított magyar részen sem csökkent olyan mértékben az életstandard, mint amilyen mértékben itt benn Magyarországon, ugy hogy nálunk egy borzasztó nyomorúság állt be, amelyet nem lehet máról-liolnapra elintézni s nem lehet sztrájkok és bérharcok utján elintézni, hanem abba az államnak kell beavatkoznia, hogy itt, igenis, a vállalkozók, akik el is bírják, fizessenek több munkabért alkalmazottaiknak. T. Nemzetgyűlés ! Az én indítványom azt célozza, hogy a kormány erre vonatkozólag tegyen intézkedéseket. Ez az indítvány három kérdést vet fel és ezzel a három kérdéssel akarja megoldani azt a problémát, amelyet céloz : az állam szabályozza törvényesen a létminimumot, a statisztikai hivatal mutassa ki az indexszámokat, évi június hó 15-én, pénteken. 265 azután létesítsen paritásos béregyeztető hivatalokat, bizottságokat, amelyek ezeket az indexszámokat megmutatják és amelyek azután az egyeztetést elvégzik. Ezektől az indexszámoktól nálunk irtóznak és azt mondják, hogy az indexszám olyan valami, ami tönkreteszi az ipart, a termelést, a közgazdaságot, az országot. Épen tegnap jött meg a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal legújabb füzete, amelyből idézni fogok nagyon érdekes adatokat egy olyan országra nézve, amelynek viszonyai hasonlóan roszak, mint Magyarországéi. Az indexszámokra azért van szükség, hogy lássa maga az állam is hivatalosan a változásokat és tudjon mihez igazodni. Ha az állam komolyan fél a társadalmi bajoktól, a nyomoruságtól és ezek következményeitől és komolyan akar a bajokon segíteni, akkor rá kell erre a rendszerre térnie és meg kell ezt csinálnia, A paritásos béregyeztetés nem uj kérdés. Én már beszéltem erről, részletesebben nem is akarok a dologra kitérni. Ez olyan kérdés, amely már megvolt a háború előtt is különböző államokban s ma is megvan és nagyon eredményes munkát tudnak ezzel végezni. Csak egy magyar példára utalok. A háború kezdetén is az volt a helyzet, hogy a munkások meg voltak kötve, a különböző üzemekben katonai felügyelet alá voltak helyezve és ezt a megkötöttséget azután arra használták fel, hogy letörték a munkások munkabéreit, ha pedig követelni mertek, akkor bevonultatták, a harctérre vitték őket. Mi törtónt tehát? Az állam kénytelen volt beavatkozni ós megcsinálta az úgynevezett panaszbizottságokat, amelyek nagyon jól beváltak. Ezekben a panaszbizottságokban katonák voltak az elnökök, ezredesek, tábornokok, és az ő vezetésük mellett tárgyalta le a panaszbizottság a felmerülő sérelmeket, a munkabér ügyeket, és e panaszbizottságokon keresztül sikerült is elintézni nagyon sok olyan bérkérdést, amely egyébként nagy bajokat okozhatott volna. Van tehát nálunk is bevált gyakorlat erre, amellyel eredményeket értünk el, de van ilyen gyakorlat Németországban, Belgiumban és Ausztriában is. Akármit beszélünk, az osztrák ipart mégis csak az mentette meg, az teszi versenyképessé és az állította talpra, hogy ott megvolt az indexrendszer és a munkás ereje nem rongyolódott le annyira, mint nálunk. De tovább megyek. Ismétlem, abban a könyvben, amelyre az előbb hivatkoztam, nagyon érdekes adatok vannak Lengyelországról, amelynek tudvalévően mindig rossz volt a valutája. Lengyelországban is csináltak ilyen bizottságot és a statisztikai hivatalnak van egy szerve, amely hat munkásból, hat munkaadóból, és négy ministeriumi tisztviselőjéből áll. A statisztikai hivatal megállapítja az indexszámokat, ők pedig elvégzik az egyeztetést. Nemcsak magában Varsóban, hanem a különböző nagyobb városokban is felállították ezeket