Nemzetgyűlési napló, 1922. XI. kötet • 1923. március 20. - 1923. április 28.
Ülésnapok - 1922-128
A nemzet gyűlés 128, ülése 1923, Elnök : Hozzájárul a t. Nemzetgyűlés, hogy a képviselő ur interpellációja elhalasztassék ? (Igen;) Ha igen,akkor ilyen értelemben mondom ki a határozatot. Ki következik? Hebelt Ede jegyző: Propper Sándor! (FelMáltások jobbfelöl : Megadjuk a halasztást ! Zaj a baloldalon.) Propper Sándor: T. Nemzetgyűlés! A világháború óta, négy és fél esztendő, a forradalmak óta három és fél esztendő tellett el. Nem nagy idő a háborús problémák uj elrendezéséhez, az bizonyos, azonban ahhoz mégis elég kellett volna hogy legyen, hogy a háború egyik legfájdalmasabb problémáját, az igazi hadikárosultak ügyét valamennyire rendezzék és előbbre vigyék. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak helyeiket elfoglalni. Propper Sándor: A háború igazi károsultjainak, a hadiözvegyeknek, hadiárváknak és hadirokkantaknak ügye, ma, a világháború után majdnem öt esztendővel, ugyanolyan kezdetleges és rendezetlen állapotban van, mint a háború befejezése után volt. (Zaj.) Elnök : Csendet kérek, képviselő urak ! Propper Sándor: A váltakozó magyar kormányoknak, az első és második nemzetgyűlésnek azóta sok mindenre volt ideje, arra azonban, hogy ezt a legtátongóbb sebet meggyógyítsa, vagy a gyógyítást legalább megkísérelje, még nem akadt ráérő ideje. Szóba került már ez a kérdés a második nemzetgyűlésben is. Huszár Károly és Kiss Menyhért képviselő urak interpelláltak e tárgyban, Vass József népjóléti és munkaügyi minister ur pedig megadta a választ. Az interpellációk és a válaszok igen lendületesek voltak. A. nemzetgyűlés szelleme abban a pillanatban szintén meglehetősen lendületes volt, a kérdés azonban maradt a maga változatlanságában és ma is ugyanolyan rendezetlen, mint volt az interpelláció előtt és a válasz után. T. Nemzetgyűlés! Nem akarok közhelyeket emlegetni. Nem akarom ismételni azt, hogy a hadikárosultak — amely fogalom alatt én a hadiözvegyeket, hadiárvákat és hadirokkantakat foglalom össze — megérdemlik a legmesszebbmenő figyelmet. De eszembe jut a régebbi időkből a 48-as honvédek sorsa, amikor láttuk ezeknek a szegény sarkos sapkáju embereknek életét és olvastuk az : újságból, hogy amig egyrészről hivatalosan félisteneknek minősitik őket, másrészről, amit az állam adott vagy adni akart nekik, az az volt, hogy ünnepélyes alkalmakkor kegyes dámák szivarvégeket gyűjtöttek számukra. Ez egy régebbi korszakban volt, t. Nemzetgyűlés, és helytelen volt. Az ország akkor nagy és gazdag volt s borzasztó' hibának és bűnnek kell minősíteni, hogy ilyen volt a róluk való gondoskodás. Ma azonban azt hiszem, hogy noha az ország megkisebbedett, noha az ország elszegóém, április hő 28-án, szombaton. 529 nyedett, noha az ellátatlanok, az eltartandók száma megnövekedett, ezt mégsem szabad megismételni, mégsem szabad megtörténnie annak, hogy a háború igazi károsultjait szivarvégekkel és ígéretekkel fizessék ki. A munkaügyi és népjóléti minister ur akkor, amint mondottam igen lendületes és reményteljes választ adott az interpellációkra. Többek között ezeket mondta (olvassa) : »Az első tennivalóm az volt, hogy a régi rokkant illetékekkel foglalkozó osztályt a legszigorúbban utasítottam arra, hogy a restanciát — t. i. azt, amit mi annak idején kifogásoltunk — fel kell dolgozni. Hogy ennek a ministeri felszólításnak volt valami eredménye, mutatja az, hogy a hatodik nap estéjén már ötezer restanciának feldolgozásáról kaptam jelentést. Ezt a tempót tettem kötelezővé az illető osztályra és ha csontjaik ropognak is, de hetenként az ötezer restanciát fel kell dolgozniok « Elénk helyeslés és taps voit erre a válasz jobbfelől. Majd így folytatja a minister ur (olvassa) : »Azonban ez annyit jelent, hogyha 70—80 ezer restanciáról van szó és hatenkint a rendelkezésemre álló munkaerővel ötezret tudok feldolgoztatni, éhez is bizony három-négy hónapnyi idő kell.« A minister ur válaszának egy másik passzusa így szól: »Amint emlitettem, sokkal jobban szeretek ebben a kínosnak nevezhető ügyben cselekedetekkel beszámolni, ahelyett, hogy szóvirágokat fűzzek egymás után.« Ennek következtében nem is akarok retorikai hatásokat elérni, viszont saját számlámra kénytelen vagyok elfogadni mindazokat a panaszokat, amelyek többé-kevésbé jogosan — inkább többé, mint kevésbé —felhangzanak a rokkantügynek eddig volt kezelése miatt.« Egy további töredék (olvassa) : »A magam részéről nem Ígérhetek egyebet az igen t. Nemzetgyűlésnek, mint azt, hogy a hadirokkantak, özvegyek és árvák ügye iránti szeretetemet szavak helyett cselekedetekkel fogom bizonyítani.« T. Nemzetgyűlés ! Ez a ministeri válasz késztetett arra, hogy bár ezt a kérdést kezdettől fogva igen nagy figyelemmel kezeltük, még sem jöttünk vele semmi némü formában sem a nemzetgyűlés elé, mert reméltük, hogy ezek az ígéretek gyorsan ós sürgősen — olyan gyorsan és sürgősen, aminő gyorsaságot és sürgősséget ez az ügy igényel — beváltódnak. Sajnálattal keli azonban megállapítanom, hogy ez nem történt meg, Jellemző a kérdésre, hogy maga a minister ur volt kénytelen az interpellációkra adott válaszában beismerni azt, hogy azt a rendeletet, amely hivatva lett volna valamennyire javítani a helyzeten, t. i. a 2700-as rendeletet, megszövegezték, az keresztül is ment a hivatalos retortákon, kibocsátani azonban elfelejtették. Ezt maga a minister ur mondotta. Előfordul, hogy egy akta elcsúszik, elcsapódik. Én azt hiszem, ennek az aktának,
