Nemzetgyűlési napló, 1922. XI. kötet • 1923. március 20. - 1923. április 28.

Ülésnapok - 1922-120

274 A nemzetgyűlés 12Ù. ülése 1923, évi április hó 17-én, kedden. ha egyszer mind nem ezt csinálják ! Most azután itt van a mai helyzet az önök rossz politikája folytán, annak folytán, hogy munkaalkalmakat nem teremtettek, mert nem folytattak olyan gazdasági politikát, hogy ez bekövetkezhessek. Most itt vannak a munkások munkanélküli tömegei. Azt hiszem, lelketlenség volna, de nem is volna magyar tempó, nem volna nemzeti, keresztény tempó, hogy most azért, mert ez vagy amaz okból munka nélkül vannak, nem biztositjuk az életüket. A baj, sajnos, itt van. Minden magyar embert meg kell menteni, mert hiszen csak ez lehet a magyar politika principiuma. Most már törik vagy szakad, segiteni kell. Segiteni kell épugy, mint azokon segitünk, akiknek a házigazdákkal lakást adatunk. Ne méltóztassék megint visszazökkenni a normális idők hangulatába, ne méltóztassék azt az álláspontot elfoglalni, amelyet különben én is elfoglalok, hogy a jog szerint kell ezeknek a dolgoknak menniök. Ma nem a jog szerint, hanem az irgalom szerint, a szükség szerint kell menniök a dolgoknak, ma az áldozatokat ki kell kényszeriteniink, ma nem nézhetjük azt, hogy egy gazdaság költségvetése ilyen vagy amolyan. Ma tessék az áldozatos terheket viselni. Méltóztassék megengedni, hogy visszazökkenjek a javaslat, a törvényszöveg bírálatába. Arról van szó, hogy a munkásoknak a mindennapi kenyeret biztositani kell, ha másért nem, hát azért, mert magyar emberek. Már többször szóltam a tiszt viselőkérdésről. Azt mondottam : engem nem érdekel a tisztviselői kérdés és létszám abból a szempontból, hogy megérdemlik-e vagy sem helyzetük javitását. Én azt mondom, hogy megérdemlik és meg kell adnunk nekik a létfentaitást azért, mert magyar emberek, mert minden magyar embert meg kell menteni, ha akármilyen okból belejutottak abba a helyzetbe, amelybe belejutottak. Még ha magyar emberek nem volnának is, mégis emberek ők, akiknek az emberi irgalom segitségükre kell, hogy siessen. Csak azután az ő részükről is elvárjuk, hogy ezt a helyzetet felismerjék és ők is irgalmasok legyenek másokkal szemben. Azt mondottam, hogy nem kellemes ezt a bürokratikus rendszert fentartani, amely költségteherrel is jár. Ha méltóztatnék idehallgatni a minister urnák, mindjárt tudnék ajánlani egy kis megtakaritást, amivel szintén munkaalkalmakat lehet teremteni : Ne állitsanak össze ilyen munkabérbizottságokat fizetett emberekből, napidíjjal, útiköltséggel, mert ezzel megint csak szaporitják a tisztviselői kart lényegében, ha forma szerint nem is. Hiszen a minister urnák rendelkezésére állanak a statisztikai adatok, rendelkezésére állanak évszázadok tapasztalatai, hogy milyen vidékeken milyen napszámbérek alakultak ki. Nincs szükség másra, mint egy országos rendeletre, illetőleg a törvényhozási utón is lehet ezt rendezni, ez azonban időről-időre változhat. Egy országos rendelettel egyszerűen meg lehet állapítani, mi az a minimális munkabér, amelyet minden munkásnak meg kell kapnia. A nemzetgazdaságtanban, szociológiában, szociálpolitikában jártas emberek vannak itt, akikkel jobban meg tudjuk állapitani ezt, mintha megint összejön egy problematikus értékű bizottság, amelyben megint az osztályönzés fog érvényesülni. Jobban el lehet ezt igy intézni. Akkor azután már van egy zsinórmérték, akkor máról holnapra már élet beléptet hetik a büntető szankciókat, hogy aki pedig ennél a bérnél kevesebbel akarja kiszúrni a munkás szemét, az elzárandó. Ma annál inkább erre az álláspontra kell helyezkednünk, mert önök nem adják meg a munkásságnak a gyülekezési és egyesülési szabadságot. Ezzel szemben csak ugy fedezhetik magukat, ha egy nagy erkölcsi háttért állitanak maguk mögé. Ez az erkölcsi háttér már az 1898. évi II. törvénycikk, a deres törvény mögött is ott volt, mert abban legalább máról-holnapra egyről gondoskodtak : arról, hogy a létminimuma meg legyen annak a munkásnak, másrészt pedig nem kényszeritett ék embertelenül éhenhalásra. Nem kényszeritett ék azért, mert annak a szegény munkásnak meg volt a kivándorlási alkalma. Ha nem ment jól a dolga, ha éhen kellett volna vesznie, pakolt szegény magyar és elment ebből az országból. Ma ez sincs meg, mert ma még kivándorolni sem tud. Valójában a magyar mezőgazdasági munkásra — természetesen az ipari munkásra is, mindannyiunkra nézve is — elérkezett az az idő, hogy itt élnünk-halnunk kell. De arról az életről, amelyet itt kell élnünk, gondoskodnunk kell. Ne vesződjünk tehát ezekkel a munkabérmegállapitó cifraságokkal, ezzel a bürokráciával, hanem tessék egy okos, erélyes és becsületes intézkedéssel országosan megállapítani a munkabér-minimumot, —• de vidékek szerint is meg lehet állapitani — mert ha valahol, akkor a földmivelésügyi mirásteriumbam a statisztikai hivatalban, de másutt is a legprecízebb, legpontosabb adatok állnak rendelkezésre. Méltóztassék azután az élettannal foglalkozó embereket is meghallgatni, hogy vájjon mennyi táplálék kell egy ember számára, az ki fogja számitani. Tessék ezt biztositani, mert az embernek is joga van megkövetelni azt, ami az állatnak kijár. Magával a munkabérmegállapitó bíráskodással nem is foglalkozom, mert azt lehetetlen sallangos bürokráciának tartom, amelynek semmi gyakorlati értelme nincs, csak rengeteg kiadást okoz és a munkásság sorsán nem segit. Sokkal inkább tud a független központi hatalom igazságos munkabéreket megállapítani, mint vidéken a földesurak lekötelezettje. Őszintén megvallom, én még a munkavállalókban sem bizom, mert majd gondoskodnak róla, hogy a bizottságba olyan alkalmazottak jussanak be, akik az uradalom lekötelezettjei, (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) A munkásnak igy nincs más védelme, mint az az előterjesztési jog, hogy a bíróság felebbezéssel élhet. Ez valóságosjogi monstrum, hogy a bíróság maga fellebbezhet a maga ítélete ellen, ilyen jogi szörny még a világon nem volt;