Nemzetgyűlési napló, 1922. XI. kötet • 1923. március 20. - 1923. április 28.
Ülésnapok - 1922-120
23. évi április hó 17-én, kedden. 266 A nemzetgyűlés 120. ülése li setét nem lehet — akkor kijönne neki összesen 80.000 mai koronája. Ez a 80.000 mai korona azzal a 200.000 mai koronával szemben, amelyet azelőtt a kis keresetű munkás évi jövedelme reprezentált, nagyon alul marad. A mai gazdasági helyzetben maga a munkásság sem azért küzd, hogy a régi békebeli élet standardját visszaszerezze, amely szintén nyomorúságos volt, mert nem tette lehetővé a munkásnak azt, hogy kulturemberré fejlődjék, hanem tisztán csak az állati életét tengethette, mondom, ma a munkás megelégednék azzal, hogyha a régi sorsba tudnók visszazökkenteni, ahogy egyik t. képviselőtársam mondotta a minap, a régi nyomoruságába. De bár a békeidőben csak a létminimumot kapta meg, amelyhez ma is joga volna, nem ringatom magamat abban az illúzióban, hogy régi életnívóját ós keresetét vissza tudjuk neki szerezni. Mégis törekednünk kell erre és nem szabad megengednünk, hogy ez az életnivó annyira lesülyedjen, hogy szinte már az élet puszta fentartása is lehetetlenné váljék. Jól mondotta előttem felszólalt t. képviselőtársam, hogy az éhes ember könnyen elkeseredik. Többször idéztem már itt Széchenyi Istvánnak egyik mondását, aki hasonlót mondott, csak szebben, megrázóbban, klasszikusabban, Széchenyi módra mondta, azt mondotta, hogy az üres gyomor torkában nincsenek ideálok, az üres gyomor torkában csak elkeseredés, szitok és átok van és ha ezt az üres gyomrot üresen hagyjuk, az semmiféle eszményi dolog iránt fogékonnyá nem lesz, annak nem lesz sem Istene, sem hazája, csak egy forradalmi kiáltás fog a torkából kitörni : kenyeret ! Erről a vészkiáltásról, erről a kétségbeesett kiáltásról van most szó, hogy kenyeret! Itt van az az élő hieroglif kérvény, amely élő hieroglif kérvény megjelent annak idején a francia forradalom előestéjén is Versailles kapui előtt és kérte, kérvényezte a kenyeret. Mint tudjuk, válaszul akkor akasztófákat kapott a hieroglif kérvény, az élők kérvénye, de azt is tudjuk, hogy mik lettek ezután annak a következményei. Most arról van szó, hogy az ilyen idők elkövetkezését el akarjuk kerülni és ezért alkotó és megelőző intézkedésekkel kell megelőznünk a bajokat. Azok az alkotó és megelőző intézkedések azonban, amelyek a törvényjavaslatban le vannak fektetve, nem felelnek meg a célnak, azok nem háríthatják el tőlünk azt a veszélyt, amely különösen a mai időkben nagy, amikor a tömegek történelmi idejét éljük, amikor az mindig ott settenkedik a hátunk mögött. Egész Európa, sőt az egész világ olyan ma, mint egy vulkán, mely mindennap ujabb és ujabb meglepetéseket hozhat. Lehet, hogy a holnapután, vagy talán a reánk következő év nagy feladatokra szólit bennünket, amikor a hatalomnak a tömegeket kell segítségül hivnia. Méltóztassanak elképzelni, hogy amikor itt van a nagy baj, a nagy katasztrófa és a tömegeket I kell segítségül hívnunk, mire tudunk menni egy olyan tömegnél, amely el van keseredve, amelynek még minimális emberi, sőt állati igényei sincsenek kielégítve. Minden forradalmi időben, igy a francia forradalom első korszakában is volt Gironde, a mi átalakulásunk korszakában, a magyar rennaissance korszakában is voltak jeleseink, egy Wesselényi Miklós báró, aki az önző nagybirtokkal szemben mindenkor felemelte figyelmeztető szavát. A nehéz, nagy időkben, amikor a mindennapi kenyér van veszélyben és az éhhalál kopogtat az ajtókon, mindig fel szokták emelni az intő, figyelmeztető szót, hogy : nagy vagyon gondold meg, hogyha most még áldozatot hozol, értéked egy negyedrészével talán még megmentheted a helyzeted, ha tovább hagyod a dolgot, már elrontod a helyzetet és csak felével tudod megmenteni, mig végre jön egy óra, amikor, ha egész vagyonodat odaadod, akkor sem tudod megmenteni a helyzetet és sem neked nem lesz hasznod, sem a nemzetnek, mert akkor minden elpusztul. Ezt a levezetést — hogy egy tekintélyre is hivatkozzam — épen az egyik keresztény újságban olvastam a napokban, amelyhez Ernszt t. képviselőtársam is közel van. Egyik havi revüje a francia forradalom gazdasági kérdéseit, gazdasági problémáit tárgyalja és abban olvashatjuk, hogy a francia nagytőke és nagybirtok a forradalom első korszakában még igen kis áldozatkészséggel, állagának egy negyedrészével megmenthette volna magát, de elmulasztotta ezt a megmentő pillanatot. Nincs nekünk kedvünk ahoz, hogy népszerűséget hajhásszunk, amint azt igen t. képviselőtársam mondja, és különösen ahoz nincs kedvünk, amely miatt megtámadtak bennünket, hogy demagógiát űzzünk, mert maga ez a korszak sem olyan, hogy efféle eszközökkel visszaélni lehetne, hogy efféle eszközökkel változtatni lehetne a helyzeten a magunk javára. Nagyon jól tudjuk mi, az ellenzék is, hogy egy felborulás minket is elpusztít, hiszen utóvégre nekünk is vannak féltett kincseink, önmagunk, életünk, gyermekeink, családunk, vagyonunk, nagyon természetes tehát, hogy a dühös kutyát nem akarjuk láncáról elszabadítani, nem akarjuk a forradalom útjait egyengetni, hanem épen azért, mert félünk, hogy ez a dühös kutya elszabadul és semmit sem nézve mindenkit megmar 3 ezt akarjuk megelőzni. Demagógiáról sohasem lehet szó ott, ahol az élet mélységeiből feltörő igazságokkal foglalkozik valaki ; nem lehet szó demagógiáról a munkás védelem keretében sem, ahol arról van szó, hogy a munkásnak nincs meg a mindennapi kenyere, hogy kétségbeesés a holnapja, mert ott maguk a tények azok, amelyek a közhangulatot, a közvéleményt és esetleg a tömegek cselekvését irányítani fogják. De épen azért, mert a megmentés utolsó perceiről van szó, mert nagy katasztrófák idejét éljük, igenis I szükség van arra ; hogy beavatkozzunk azok
