Nemzetgyűlési napló, 1922. XI. kötet • 1923. március 20. - 1923. április 28.

Ülésnapok - 1922-120

À nemzet gyűlés 120. ülése 1923. évi április hó 17-én, kedden. 267 ellen, akik egészen öntudatlanul, önzésükben nemcsak másoknak, de önmaguknak is ellenségei. Ilyenkor a természeti erőkre már nem lehet bizni a dolgokat, mert ezek a természeti erők vészesen kopogtatnak és az összesség ellen kezdenek dolgozni. Az állami életben különben sem lehet elfogadni a Darwin elméletet, melynek alapja a minden téren való teljes versenyszabadság biztosítása, hogy az erősebb marja a gyengét, hogy az erősebb maradjon életben, a gyenge pedig pusztuljon el. Ez az állatvilágban sem áll meg, mert hiszen ez ellen az állatvilágban is beavatkozunk. Az állatvilágban is beavatkozunk például a farkasok ellen, mert hiszen ha a Darwin elmélet szerint hagynánk fejlődni a dolgokat, teheneink, borjaink, birkáink helyett a farkasok, vagy más ragadozók lennének többségben, szükséges tehát, hogy a mesterséges kiválasztás eszközeivel beavatkozzunk és a farkasokat kiirtsunk, hogy a gyengébbek, de nem haszontalanabbak élhessenek. Nem áll ugyanis az, hogy mindig az erős a hasznosabb, kell tehát, hogy a gyengébbet megvédelmezzük. A nemzet életében is ugy vagyunk, hogy a gazdaságilag gyenge sokkal hasznosabb, sokkal értékesebb a nemzetre nézve a veszély pillanatában, mint a gazdaságilag erős, mert hiszen a gazdaságilag gyengék izmaiban van a nemzet ereje, amelyet egy aktiv külpolitikában megmutatni akarunk, a gazdaságilag gyengék agyában van a tudás, kezében, ujjaiban az ügyesség, minden épitő erő, minden olyan munkát elvégző tudás, képesség, amelyet márólholnapra nem nélkülözhetünk anélkül, hogy el ne pusztulnánk. Igenis, ezeknek a gyengéknek, hasznosaknak védelmére kell vállalkoznia mindenkinek, aki csakugyan komolyan veszi a hazaszeretetet. Ugy látom azonban, hogy a kormány, bár most már a végső szükség sürget, bár következhetik egy nap, amely szerdáról-csütörtökre virradóra talán megváltoztathatja az egész helyzetet és bennünket, a felüllevőket, a hatalmon levőket, vagy a birtok élvezetében levőket arra kényszeríthet, amint kényszeritett valamikor egy másik veszedelmes pillanatban, hogy szívesen odaadjuk mindenünket, csak az életünk maradjon meg. Habár ily katasztrofális lehetőségekről is volt szó, nem látom azt, hogy komolyan el akarja hárítani magától egyrészt a hatalom, másrészt pedig a tőke azt a veszedelmet, amelyben máris vagyunk, mert akkor nem állna elő ilyen javaslatokkal és akkor még előbb nem inaugurált volna olyan politikát, amely politikának inaugurálása erre a nemzetre —- hiszen látjuk régóta azok, akik tisztán látunk, — egyenesen a pusztulás lejtőjén való továbbgurulást jelent. Elhiszem azt, hogy a kormány mai gazdasági politikája mellett a tőkének nem nagyon virágos a sorsa, t. i. látom azt, és mindenkinek is kell látnia, hogy ma bizony a tőke is súlyos terhekkel van megrakva. Csak azt nem látom, hogy a tőke megterhelése közben igazságtevésre gondolna a kormány, amely ebben a szűkmarkú javaslatában és egyéb intézkedéseiben is bizonyos mértékig nagyon helyesen, de azt hiszem mégis túlzásba menően védi a nagybirtokot. Mert azt mondja, hogy a magántulajdon szent, mivel nekem a termelést stb. biztositanom kell, de ugyanakkor — és ezt nem szemrehányás, de helyeslésképen mondom, — a házigazdákat, a háztulajdonosokat megterheli erős szociális teherrel, legalább is relatíve erős és nagyon messzemenő szociális terhekkel akkor, amikor az ő rendelkezési jogukat nem ismeri el. Nem akarok a házigazdák ellen beszélni, nem is vagyok arra hivatva, mert nekem magamnak is nagy házam és tiz lakóm van, és még azt gondolnák, hogy a házigazdákat védem. Kijelentem ünnepélyesen, hogy helyeslem ezt a szociális korlátozást, mert csakugyan nem lehetséges az, hogy utcára kerüljön a lakók fele, ami megtörténnék, ha felszabadítanák a lakásokat. De ha helyeslem ezt én, aki szintén érdekelt vagyok és egész vagyonommal vagyok érdekelt, és helyeslem, hogy a kormány erős szociális megterheléssel sújtson engem, akkor bizony jogom van azt is követelni, hogy viszont azt a másik tőkét, amely erősebb, mint mi vagyunk, szintén tessék megfelelő szociális teherrel sújtani azért, mert az ország érdekében erre szükség van. Hiszen visszatérve ismét oda, hogy nem normális időkről van szó, hanem a nemzet végpusztulásának napjai ezek, ha még ma nem is akarja látni az, aki röviden lát, de a végpusztulásnak napjai, ha időben észre nem térünk, eszünkben juthat ezekben a napokban, hogy az államnak a nemzet megmentése érdekében csakugyan sok mindenhez van joga, még az élethez is. Hiszen elvittek bennünket a háborúba, nem kérdezték meg gyermekeinket, feleségünket, engednek-e és bennünket magunkat se, hanem elvittek mindenünkkel, az egész kincsünkkel, mert lehet-e a világon nagyobb kincs, mint mindenkinek a maga élete. Ezt meggondolás nélkül kockára vettették velünk. Amikor a hazafias áldozatkészségnek ilyen példái vannak előttünk és azok között élünk, mert emlékei még nem is emlékek, hanem a szenvedéseknek egész súlyát érezzük velük, ilyen időkben nem lehet tréfálni és nem lehet rabulisztikával, bizonyos frázisokkal, mint például, a magántulajdon szentsége stb. megengedni azt, hogy a nagytőke nem a legitim, normális keretek között mozgó hasznához, hanem a nyomorúság kihasználásával még száz és százszorosan megtetézett haszonhoz jusson, százszor és százszorosan megtetézett többletértékeket gyűjtsön, százszorosan és ezerezeresen jobban, mint valaha kizsákmányolja a munkás munkaerejét és azoktól fizetetlen munkát követeljen. Erre nincs szüksége a tőkésosztálynak és én nem mint szociálpolitikus, nem mint a munkásokat megr.