Nemzetgyűlési napló, 1922. XI. kötet • 1923. március 20. - 1923. április 28.
Ülésnapok - 1922-119
250 A nemzetgyűlés 119. ülése 1923, nem is tudott róla — Szőllősgyörkön 25 hold cukorrépa megmunkálásáért a nettó jövedelem egynegyedét Ígérték, 80 hold tengeri összes munkáját megkívánták s ezért magyar holdanként 6000 koronát Ígértek, ami nagyon furcsán fest, mert a pénz értéke ma már sokkal kevesebb, mint annak idején volt. Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister : Ezért kell a törvény ! Csik József : A gabonaföldek megmunkálásáért az aratógép által learatott termés huszadrészét ígérték. Ebben az uradalomban is tehát aratógépekkel akarják letakarítani a termést és ugy látszik, itt sem respektálják a földmivelésügyi minister ur rendeletét. (Felkiáltások : Ki az?) Ez gróf Jankovich Iván, akinek szőllősgyörki birtokán a szerződésben fejenkint és hetenként 25 dekagramm zsir, — kilogrammonként 700 koronás árban — 7 deka liszt, — 140 koronás árban — burgonya, — 25 koronás árban — só — kilogrammonkint 30 koronás árban — biztosíttatik. Pikler Emil : Ugy is néz ki az a faj- és bokavédelem. (Derültség half elől.) Csik József : Számos ilyen adatot hozhatnék fel, mely arról tesz tanúbizonyságot, hogy sokkal rosszabb feltételeket ajánlanak a munkaadók most, mint azelőtt. Nem is veszem rossznéven a munkaadótól, ha erre az álláspontra helyezkedik, mert jól mondta egy francia író, hogy minden embernek van annyi lelkiereje, hogy másnak a baját szívesen el tudja viselni. Meg tudom érteni, ha a saját szempontjából a legolcsóbban igyekszik magának munkást szerezni, hiszen minden szentnek maga felé hajlik a keze, de épen az a fontos, hogy ettől a lehetőségtől fosszuk meg a munkaadót és megvédjük a munkást. Ep ezért ezt a javaslatot nagyon is aktuálisnak tartom. A munkapiac helyzete a régi viszonyok között is kedvezőtlen volt Magyarországon mezőgazdasági téren, és ha ez a törvényjavaslat ugy ahogy beválik, akkor nem egy-két évre kell törvényerőre emelni, hanem állandósítani kell. A munkapiac szerencsétlen helyzetével szemben a mezőgazdasági munkásságot meg kell védeni, ugy hogy a javaslatban lefektetett gondolat megvalósításának minden szociális érzésű ember örülhet. (Ugy van ! jóbbjelól.) Most már csak arról van szó, hogyan történik e javaslat keresztülvitele. Ami a javaslat foimai részét illeti, ezzel részleteiben foglalkozni nem akarok, majd a részletes tárgyalás során leszek bátor néhány módosítást tenni, abban a reményben, hogy a földmivelésügyi minister ur, amennyiben lehetséges, akceptálni fogja ezeket. Inkább néhány általános szempontra akarok rámutatni, nevezetesen arra, hogy rendkívül fontos meghatározni, mi az a legkisebb bér, amit a munkaadó a munkásnak ugy adhat, hogy ennek a törvénynek szegemével nem jön összeütközésbe. Némileg a javaslatban kifejezésre jut ennek a körülírása oly formában, hogy a munkás és családja megélhetését biztosítani kell. Nagyon fontosnak tartom, hogy ez mindig szem előtt tartassék, Nem tarthatjuk azt a legkisebb munka, évi április hó 13-án, pénteken. bérnek, amely a mezőgazdasági munkás, vagy egyáltalában a munkás minimális szükségleteinek, igényeinek kielégítéseié elegendő, hanem olyan munkabért kell adni annak a munkásnak, hogy amikor nem tud dolgozni, meg tudjon élni az előbb keresett munkabérből és családját is el tudja tartani abból. Épen ebből kifolyólag azt az indokolást, amelyet az előadó ur volt szives felhozni, nem akceptálom, ö a szabad versenyre nagy súlyt fektet s épen a mai gazdasági kötöttségünk egyik követelményének tekinti ezt a javaslatot. (Mozgás a baloldalon.) A szabad verseny, az u. n. gazdasági liberalizmus juttatta abba a nyomorult helyzetbe a munkásosztályt, amelyben most van. (Zaj. Elnök csenget. Halljuk ! Halljuk ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ha a munkabér történeti fejlődését nézzük' azt látjuk, hogy épen a gazdasági liberalizmus kezdetén helyezkedtek Smith és Ricardo, valamint a többi nemzetgazdászok arra az álláspontra, hogy a munkásság munkabére többé-kevésbé életszükségleteinek kell hogy megfeleljen. Csak később helyezkedtek arra az állaspontra, hogy a szükségletek kielégítése nem lehet mérvadó a munkabér minimumának megállapításánál. Egészen természetes, hogy amint ezeknek a nemzetgazdászoknak a felfogását, amely a gazdasági liberalizmus korában jutott érvényre, nem akceptálom, épen ugy nem akceptálom a szocialisztikus iskolának a felfogását sem, amely a termelés minden eredményét a munkásnak akarja juttatni. Nem akceptálhatjuk azt a felfogást mi, akik a tőkét termelési tényezőnek tartjuk, hogy a munka egyedül minden érték alapja olyan értelemben, hogy a munkának minden termelési eredményét a munkásnak kell juttatni, mert ez — amint tudjuk — a kommunizmushoz vezet, mi pedig, a mi pártunk a magántulajdon elvi alapján áll és a tőkét termelési tényezőnek elismeii. Tehát azon két véglet között, amelyet a gazdasági liberalizmus és a szocialisztikus iskola teremtett a munkabérkérdés terén, kell az igazságnak lennie. Nem elég a munkabél minimumát abban az összegben megállapítani, amely a munkás életszükségleteinek kielégítésére elegendő, hanem még többet kell neki adni, annyit, amennyiből szellemi, erkölcsi szükségleteit, szórakozásait és életét is irányítani tudja, és amennyiből emberileg meg tud élni. Nemcsak azt kell tehát neki megadni, ami táplálja, mint az állatnak, hogy tovább huzza az igát, hanem azt is, amiből emberhez méltóan tudjon élni és családját is el tudja tartani. Nem lehet az sem ideális akár ipari, akár pedig mezőgazdasági munkás családjáról legyen szó, hogy a gyermekek 10—14 éves korukban kénytelenek legyenek elmenni dolgozni . . . Dénes István : Hát mikor az Alföldön 8 éves korukban küldik ki őket ! (Zaj.) Elnök : Csendet kérek. Pikler Emil : A libákat nem őrzik 8 éves gyermekek?
