Nemzetgyűlési napló, 1922. IX. kötet • 1923. január 23. - 1926. február 09.

Ülésnapok - 1922-88

28 A nemzetgyűlés 88. illése 1923. évi január hó 23-án, hedden. bennünket ért, némiképen helyre tudjuk hozni. Azok az intézmények is, amelyeket maga a munkásság létesített, az utóbbi időben visszafejlesztettek. Itt csak érinteni kívánom a munkásbiztositás kérdését, amelyről a mi oldalunkról itt már többen kimutatták azt, hogy ez ma távolról sem szolgálja azt a célt, amelyet a háború előtt vagy a háború alatti időben szolgált Méltóztassék tehát megengedni, hogy itt valamivel nagyobb részletességgel foglalkozzam annak a munkásrétegnek a biztosításával, amely nem tartozik az 1907: XIX. tcikknek hatálya alá, de amely egy egészen különleges rendelet alapján részesül biztosításban, — ez pedig a bányamunkások rétege. A bányamunkások betegsegélyezését, balesetbiztosítását s nyugdíjellátását az úgynevezett bányatárspénztárak, vagy ahogyan népszerűen mondják : a társládák látják el. Csodálatos valami, hogy Magyarországon, ahol annyi közjogi harc folyt, ahol annyiszor megforgattak egyegy kérdést, ahol rendszerek és kormányok irányai változtak és gyökerében fordult fel az ország egész rendje ; értve alatta a politikai rendet és mindent, mint ahogy a koalíciós uralomban is egy egészen más felfogású irányzat került felül, mint amilyen a 67-es irányzat volt, ebben az országban mindennek dacára mégis lehetséges volt, hogy egy 1854-ben kibocsátott császári rendelet, egy Bach-korszakbeli rendelet érintetlenül maradt egészen a mai napig, hetven éven keresztül ahhoz senki a világon nem nyúlt hozzá. Halász Móric: Elég gyalázat. Peyer Károly : Sem a 67-es uralom, sem a 48-as uralom nem nyúlt ehhez a kérdéshez, s akár liberális, akár reakciós, akár konzervatív, akár haladó irányzat volt, egyik sem törődött ezzel a dologgal, az maradt a maga ősi változatlanságában és megmaradt egész a mai napig. Azok az intézkedések, amelyek ennek a kérdésnek rendezése körül történtek, apró toldozásokfoldozások voltak, de gyökeres, alapos változás nem történt. A mindenkori kormányok a munkásbiztositás kérdésénél mindig belevették azt a szakaszt, hogy az a törvény a bányatárspénztárakra, a bányamunkásokra és a dohánygyári munkásokra nem vonatkozik. Nagy hibája van ebben a pénzügyministeriuninak, s főképen Wekerlének vannak e körül meglehetős súlyos mulasztásai, aki ezt az egész kérdést mindig fináncszempontból bírálta el és ezért nem engedett hozzányúlni. Ez az egész rendelet még ma is érvényben van, azzal a különbséggel, hogy sikerült az 19i9-ik évben keresztülvinni azt, hogy azok a balesetek, amelyek a bányamunkásokat érik, az 1907. évi XIX, te. alapján szervezett országos munkásbiztositó pénztár hatáskörébe utaltattak. Itt is megtörtént azonban az a hiba, hogy mint elsőfokú fórumok újból a bányatárspénztárak jelöltettek meg; a bányatárspénztárak azok, amelyek az elsőfokú határozatot meghozzák a bányatárspénztárak azok, amelyek az orvosi kezelést ellátják s amelyek az elsőfokú határozatokkal nagymértékben befolyásolják a végleges határazatot és sikerül nekik a végleges döntést az országos munkásbiztositó pénztárnál ugyanolyan értelemben kieszközölni. Hosszas kérvényezés és deputációzás ment végbe ennek az állapotnak megváltoztatása érdekében. El sem tudom mondani, hogy bány száz gyűlést tartottak ebben a kérdésben a bányamunkások, hányszor jártak a kölönböző ministereknél, Wekerlénél, Popovicsnál stb.-nél. Mindenhol biztató Ígéreteket kaptak, de semmi sem történt. Végre sikerült a múlt évben keresztülvinni azt, hogy legalább a betegsegélyezés kérdése valamikép rendeztessék. Az a rendelet, amely a munkásbiztositási járulékokat újból szabályozta, végre kimondotta, hogy a bányatárspénztáraknak betegsegélyezési járulékait ugyanolyan arányban állapítja meg, mint amilyen arányban a kerületi munkásbiztositó pénztárak járulékai fizetendők. Eigyelemhevéve azonban azt, hogy a bányamunkások betegségük tartama alatt bizonyos élelmezési kedvezményben részesülnek, kimondatott, hogy ezek kevesebb táppénzben fognak betegségük esetén részesülni. Nem mondom, hogy ez a megoldás valami ideális volna és hogy kielégítené a munkások összességét, de mégis egy lépés volt előre, haladás, volt, amely végre rendezte azt a kérdést, hogy a munkaadók mennyivel tartoznak ennek az intézménynek a fentartásához hozzájárulni. Addig ugyanis, amig ez a kérdés szabályozva nem volt, a munkaadóknak teljesen tetszésére volt bízva, hogy mennyivel akarnak a költségekhez hozzájárulni. Olvastuk rendesen az évi közgyűléseken a mérlegeket és megjelent a nagy dicshimnusz, hogy a bányatársulat közgyűlése százezer vagy kétszázezer koronát szavazott meg munkásjóléti célokra. Elhallgatták azonban bölcsen azt, hogy az egész év folyamán semmit sem adtak erre a célra s hogy az egész idő alatt a munkások ezzel szemben rendes járulékokat fizettek, azokat levonták fizetésükből, ugy hogy az, amivel a bányatársulatok ezen költségek fedezéséhez hozzájárultak, sok esetben alig tette ki a munkások járulékainak 6—10 százalékát. Legyen szabad erre vonatkozólag csak pár számot felolvasnom annak illusztrálására, hogy akkor, amikor nem volt kötelező ez a hozzájárulás, egyes nagyipari vállalatok, amelyekről nem lehet azt mondani, hogy anyagilag nem bírtak volna hozzájárulni, — mert hiszen köztudomású, hogy a bányatársulatoknak módjukban van ma is, módjukban volt azelőtt is termelési költségeik arányában a szén árát megállapítani — milyen csekély mértékben járultak hozzá ezen költségek fedezéséhez. Látjuk pl. —- nem állanak rendelkezésünkre más adatok, csak az 1915. évből származó adatok — bogy 1915-ben pl. a salgótarjáni társu-