Nemzetgyűlési napló, 1922. IX. kötet • 1923. január 23. - 1926. február 09.

Ülésnapok - 1922-90

126 A nemzetgyűlés 90. illése 1923. évi január hó 25-én, csütörtökön. rokat — legalább abban az időben — nem üldöztek. Az addig tartott, amig Szegedről ki nem indult a nemzeti kormány; ettől fogva tőlünk már megvonták a jóindulatot, ha ugyan annak nevezhetem, és teljesen ellenünk fordultak. Sajnos, — érzésem azt mondja és nehéz tapasztalataim is bizonyítják — hogy a szociáldemokrata párt későbbi viselkedése inkább alátámasztotta az ő megszállásuk meghosszabbítását, s ezzel ők mintegy egymásra találtak. Mi, akik ismerjük a népünket, akik születésünkben, szokásainkban, munkánkban teljesen egyformák és azonosak vagyunk azzal, tudtuk azt, hogy bármennyire erőlködnek a szociáldemokraták, hogy megnyerjék a kisgazdatársadalmat, a polgárságot, vagy amint alföldi tájszólással mondják : a parasztságot, az nem sikerült. Azt hirdették, hogy most már mindenkinek jólétet hoz az egész világot boldogitó szociáldemokrata párt. Sajnos, abban az időben nagyon, de nagyon sokan lanyhán bedőltek e híreszteléseknek. Egyedül mi álltunk ott ellen, mint szikla a mi intranzigens keresztény és sovén magyar érzésünkkel. Ismétlem, én igen szívesen venném fel ezt a békülékeny jobbot, de valamit ki kell nyíltan és őszintén mondanom, (Halljuk! Halljuk!) azt, hogy az a szín, amit itt láttam ennek a nemzetgyűlésnek megnyitó ülésén, és az a hang, amelyet hallottam itt azokból a padokból, — szinte lehetetlenné teszi ezt még nekem is, aki pedig a megbocsátás embere vagyok és voltam ezekben a nehéz időkben, amit be is fogok azonnal bizonyítani. Mi, akik a nehéz megszállás napjait átéltük, valahogy másként vagyunk áthatva a hazafias, az emberi érzésektől, mint azok, akik ezeket a nehéz napokat nem élték át. Bár mi se lettünk volna kénytelenek azokat átélni ! Mint említettem, az az erőlködés, amely a mi munkásnópünket, kisgazdanépünket is meg akarta fogni a szociáldemokrata párt részére, nem sikerült, mert hiszen természetrajzában van a mi népünknek, de a foglalkozása is olyan, hogy valahogy nem egyezik azokkal az eszmékkel, azokkal a gondolatokkal, amelyeket előtte az álideák tanárai hirdetnek. Hogy rövidre fogjam a dolgot, hiszen ennek a vitának már régen végének kellene lennie, és igazán restellem, hogy rám került a sor, pedig mindig vártam felszólalásommal, . . . Rothenstein Mór: xlzért nem lehetett befejezni a vitát! (Derültség.) Muszti István : . . . mert nem akartam olyan dolgokat felhozni, amelyek talán még nehezebbé teszik a helyzetet, de kénytelen vagyok felszólalni, különösei) azzal az állítással szemben, amit, azt hiszem, Peyer Károly igen t. képviselőtársam a napokban tett, hogy a francia megszállásnál a német szocialisták, a német munkások azért viselkednek olyan szépen, dieséretreméltóan és nemzeti tradícióikhoz hiven, mert más bánásmódban részesülnek a német kormány részéről. Ezen nyilatkozat hatása alatt határoztam el magam a felszólalásra, mert én épen az ellenkezőjét tapasztalom annak, amivel itt a magyar kormányt vádolják. T. i. én azt hiszem, hogy nem az a hiba nálunk, hogy a kormány nincs tapintattal a munkásvezetőkkel szemben, — hangsúlyozom, nem a munkásokkal, hanem a munkás vezetőkkel szemben — ... Peidl Gyula : Nem is kell a munkásvezetőkkel tapintatosnak lennie a kormánynak, a munkássággal szemben legyen tapintatos! Muszti István : ... hanem az a hiba, hogy nálunk nem az a helyzet, mint a németeknél, hogy a német munkás lelkileg, nemzetiségileg, fajilag egy a vezetőjével, a munkáltatójával. Ezt nálunk hiába keressük. Rothenstein Mór : Még nem olvasott német kizsákmányolókról ? Muszti István: Nagyon is olvastam, majd rátérek erre is ós ez rosszul fog kiütni önökre nézve. Peidl Gyula : Talán kibírjuk ! (Zaj. Felkiáltások a középen: Sokat kibírnak!) Muszti István : xAzt a lelki kapcsolatot, amely a német munkást a vezetőjéhez, a gyároshoz, a bányatulajdonoshoz köti, nem mindig, vagy csak nagyon, ritkán találjuk meg nálunk Magyarországon. Én, aki a bányamunkások között lakom, akit részben azok választottak meg, aki velük együtt dolgozom, aki ismerem azokat az inditó okokat, amelyek őket akárhányszor tömött sorokba szólítják bizonyos kérdéseknél, ismerem a hátsó rugókat, mert hiszen velük beszélek, és igy tudom az inditó okokat, teljesen tisztába vagyok a helyzettel, épen azért jöttem rá ezekre a bizonyos megállapitásokra, amelyek bekapcsolódtak beszédem fonalába. Mindaddig, amig itt benn a kommün tartott, bizonyos csend volt nálunk a pécsi szociáldemokratáknál. Amint megszűnt a kommün, a demarkáción keresztül nagyon sokan jöttek át, nemcsak bányászok, a bányászokat annakidején kicsalták és vörös katonákká változtattak át, s nagyon sok, sajnos, kommunista is lett, talán önhibáján kívül, mert én sohasem tudom magát a munkást hibáztatni elkövetett cselekményeiért, hanem tisztán azokat a vezetőket, akik akárhányszor tudatosan ugratják bele őket egyes dolgokba, s azután félreállanak. így történt nálunk is. Amikor itt a kommün kitört, azután a sztrájk után, amely még nemzeti színezetű volt, egyszerre csak azt vettük észre, hogy átkelnek a munkások a demarkációs vonalon, pedig a szerbek elálltak azt fegyverrel és sokba belelőttek, elfogták és megbotozták őket. Ismétlem, akkor a szerbek még szemben voltak a szociáldemokratákkal és az internacionalistákkal. Mikor pedig a kommün megbukott, ugyanazon az utón voltak kénytelenek azok a szerencsétlen mun-