Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.

Ülésnapok - 1922-86

406 A nemzetgyűlés 86. ülése 1923. kant, mint dolgozott az uzsorakölcsön kamatfizetésére és kisült, hogy hiába volt a trafikengedély, hiába volt meg az a lehetőség, hogy szerény száraz kenyeret szerezhessen az a rokkant, mert akadtak emberek, akik a jószívűség szent nevében esetleg azt a kis száraz kenyeret is beseperték kamat fejében. Meg kell még említenem, hogy ezeknek a rokkantaknak az ügye ugy ahogy van, már azért is szerencsétlenség a mai állapotban, mert azt látjuk, hogy rengeteg akta van elintézetlenül még azonkívül is, hogy a rokkantaknak nagy része nines felülvizsgálva. A mi legutóbbi érdeklődésünk eredménye az, hogy eddig csak ebben a kérdésben 30.000 akta van feldolgozatlanul Ha azoknak ügyében, akik jelentkeztek, és akiknek az ügye kezelés alatt van, 30.000 aktát produkáltak, s ha hozzáveszem, hogy egész sereg van még, akiknek az ügye nem is került még hivatalos kezekbe, mert hiszen akta sincs róla, akik hiába jelentkeznek, mert a kezdőokmányok, a kórházi orvosi bizonyítványuk hiányozván, elhúzódik az ügyük, meg sem kezdik az eljárást : — el lehet képzelni, hogy mennyire hátra vagyunk, milyen károkat szenvednek és milyen lelkivilággal gondolhatnak ezek a rokkant katonák a háborúra. De az a baj, hogy ezek az akták egyre nőnek és nőnek. Én ezért nem kívánok felelősségre vonni senkit, nem kutatom, hogy kit terhel azért a felelősség, hogy a rokkantkérdés igy el van hanyagolva, vagy azért, hogy a 30.000 akta nincs elintézve, ezt a felelősséget intézzék el az urak egymás között. Én csak egyet követelek, azt, hogy akiknek az ügye ott van a rokkantügyi hivatalban vagy a népjóléti ministeriumban, ezeket az ügyeket intézzék el s a bürokrácia szent nevében ne azon törjék reggeltől estig a fejüket, hogy milyen drágasági segély vagy roham pótlék jön a közel jövőben a tisztviselőknek, hanem gondoljanak egyszer arra is már, hogy ezek a szerencsétlen rokkantak rászolgáltak arra, hogy az ügyüket, amennyire emberileg lehetséges, szívvel-lélekkel intézzék el. Rothenstein Mór: De ha nincs szivük! Szabó Imre : Ugy értesülök, hogy a hadirokkantak, hadiárvák és hadiözvegyek kérdéséről szóló törvényjavaslat előkészület alatt van s hogy ebben az ügyben már ankéteket is tartottak. Nem tudom, hogy ebből mi igaz a valóságban, valószínű, hogy igy van. Én nem tudom, hogy igy van-e, el kell hinnem, hogy igy van. De akkor én kérdem azt, hogyha a rokkantkérdésről beszélnek, miért nem hívják oda a rokkantakat is, miért nem érdeklődnek a rokkantaknál is. Ha arról van szó, hogy a bortermelés kérdését kell megoldani, ha arról van sző, hogy a cukorrépatermelés kérdését kell megoldani, ha arról van szó, hogy a cukortermelés, a vasipar vagy a malomipar ügyében hoznak valamely rendelkezést, általában, ha arról van szó, hogy évi január hó 18-án, csütörtökön. a tőke, a vagyonilag erősebb osztály dolgaiba akarnak törvényhozásilag beavatkozni, akkor mindig azt látjuk, hogy az ankétok, a megbeszélések egész sorozatát tartják, ahol nem idegenek, nem távolállók vesznek részt, hanem maguk az érdekelt felek. Nem kifogásolom ezt, de azt mondom, hogy ami jár az egyiknek, az jár a másiknak is, meit azzal, hogy az egyiknek szerencséje volt és nem kint a fronton küzdött és szenvedett a hazáért, hanem idehaza gyűjthette a milliókat, az illető még nem váltotta meg a jogot arra, hogy külön elbánásban részesüljön, még nem váltotta meg a jogot arra, hogy az ügyében hozott törvényeknél asszisztáljon és szava legyen ugyanakkor, amikor a rokkantnak, aki szenvedő alanya, áldozata ennek a háborúnak, ott nincs szava. Nem mondom azt, hogy hívják most már össze az összes rokkantakat, de azt hiszem, megértő embereknek beszélek és megértenek, amidőn azt kívánom, hogy a rokkantak képviseletét minden körülmények között meg kell hallgatni. Sajnos, ma a rokkantak képviselete sem az, amelyet én kompetens, elfogulatlan rokkantképviseletnek elfogadhatnék. Nagyon jól emlékszem rá, hogy annakidején maguk a rokkantak csináltak maguknak olyan egyesületet, amelyet az akkori viszonyok között csinálni lehetett. Nem tudom, jó volt-e az, vagy rossz, én azt mondom, hogy jó volt, mert ennek a rokkantegyesületnek sok-sok tagja volt már akkor, mikor az összeomlás bekövetkezett. Ezek a rokkantak vajmi kevés részt vettek ki a forradalmakból és az ellenforradalomból ; nem vehettek részt egyszerűen azért, mert rokkantak lévén, sem fizikai, sem lelkierejük nem volt ahhoz, hogy ilyen forradalmakban résztvehessenek. Mégis azt láttuk, hogy az összeomlás után nemcsak az egészséges emberek, hanem ezek a rokkantak is arra a sorsra jutottak, hogy megfosztották őket egyesületüktől. Ugyanabban az időben azonban alakult egy másik rokkantegyesület is, ahol azonban — s ezt ismét nem kifogásolom, mert én a legteljesebb, legszabadabb egyesülési jog mellett vagyok — csupa tisztek voltak, akik az akkori kormányra úgyszólván ráösztökélték, rákényszeritették, hogy őket, mint a rokkantak egyedüli igazságos érdekképviselőit elismerje. A kormány természetszerűleg akkor hajlott erre a kényszerre ; először megkísérelte a régi hadirokkant egyesületet és az ujat összeházasítani, de amikor ez nem ment, a réginek az lett a sorsa, ami igen sok más munkásszervezetnek, hogy az újonnan alakult egyesület erővel, úgyszólván karhatalommal hatolt be a régi helyiségébe és az összes berendezéseket, a helyiséget magának vindikálta és rekvirálta. Igy sem lehet megoldani a dolgot, mert még az egészséges ember is feljajdul, ha erőszakot követnek el vele szemben, de százszorta inkább az a rokkant