Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.

Ülésnapok - 1922-86

 nemzetgyűlés 86. ülése 1923. évi január hó 18-án, csütoriöhon. 4Ô7 ember, aki a -védekezésre, különösen a fizikai védekezésre képtelen. Akármerre nézünk, ma mindenütt a legteljesebb elzárkozotíságot találjuk. Már Emiltettem, hogy az italmérési engedélyek és a trafikengedélyek kiosztásánál, ha néha jutott is egy-egy rokkant ilyen engedélyhez,^ legtöbbször mellőzés érte őket; de különösen mellőzés érte őket a moziengedélyek szétosztásánál. Emlékezhetünk arra a nagy kavarodásra, amelyet a moziengedélyek kérdése ebben a nemzetgyűlésben és a múlt nemzetgyűlésben is okozott, emlékezhetünk rá, hogy akkor azok, akik a mozik szocializálását, a mozik elvételét védelmezték, azt mondták, hogy el kell azokat venni és oda kell adni a rokkantaknak, hadiözvegyeknek és hadiárváknak. Es mit látunk ma? A dolog vége az lett, hogy egyetlenegy mozit sem tudok, amely hadirokkant kezén volna. Viczián István : Pedig nagyon sok van ! Peyer Károly: Csak az a kérdés, hol? Szabó Imre : Koneedálom és elhiszem a képviselő urnák, hogy van ; e felett nem vitatkozom, de egy bizonyos, hogy az a néhány mozi, amelyet hadirokkantak kaptak, még nem oldja meg a kérdést, mert hiszen magában Budapesten sem lehet több 2—300 mozinál, ha pedig az egész országban levő mozikat összeszámítjuk, akkor sem hozhatunk össze 5000-et. Hát hol van az a sok-sok rokkant, aki ezenkivül marad ? De, — mint már az előbb is Emiltettem, — hiába is próbálkozunk ezzel a megoldási móddal, mert a mozikhoz forgótőke is szükséges. Egyes moziknál gondoskodtak ugyan forgótőkéről is, az üzleti életbe azonban nem lehet ilyen erőszakos módon belenyúlni, mert az megboszulja magát, mint hogy a moziknál is történt. Hiába próbálkoztak ott mindennel, a végeredmény az volt, hogy a régi tulajdonosokat kellett hámba fogni, hogy ezen mozik prosperitását biztosítsák:. Viczián István: A nagytőke bojkottálta a hadirokkantak moziját! Peyer Károly : Miért nem adott a Nemzeti Hitelintézet pénzt? Viczián István: Tizenötmilliót adott! Saly Endre : Csak a tábornokoknak és az ezredeseknek ! Viczián István : Nagyon téved ! Ez nem objektiv megjegyzés! Saly Endre : Közlegény nem kapott ! Viczián István: De igenis, kapott! Horváth Zoltán : Jó volna kimutatást előterjeszteni azokról a mozikról, hogy ki mit kapott ! Elnök: Csendet kérek. Szabó Imre : Még a rokkantjáradékok kérdése előtt kellett volna megemlítenem azt az igazán minimális, nagyon kicsiny, de a rokkantak szempontjából mégis súlyos hátrányt, amely a rokkantjáradékok kérdésénél felmerült. A rokkantjáradékokat postán küldik az illetőknek, és a rokkantaknak sokszor több kilométernyi távolságra kell elmenniök életbeulétüket igazoló okmányokkal felszerelve, gyalog vagy ahogy tudnak, akármilyen alkalmatossággal, hogy felvegyék illetékeiket, mert tetemes kézbesítési költségekkel vannak megterhelve. Ezt a kérdést különösen a kereskedelemügyi minister ur becses figyelmébe ajánlom, mert mégis csak lehetetlenség az, hogy ugyanakkor, amikor annak a rokkantnak, aki úgyis minimális összeget kap rokkantsága és áldozata fejében, adunk valamit az egyik kézzel, a másik kézzel abból valamit lecsípjünk. Saly Endre : Újra meg kell szolgálni nekik ! Szabó Imre : Nagyon érdekes vonatkozásban ezzel a kérdéssel az alábbi jegyzőkönyv, melyet egy hadirokkant mondott be,., s amelyet leszek bátor felolvasni (olvassa) : »Ötven százalékos hadirokkant vagyok. Hogy magamat és négytagú családomat el tudjam tartani, napjaimat reggel hét órától munkában töltöm. Rokkantságom folytán nem tudok naponta annyit keresni, mint az ugyanott alkalmazásban álló többi társam. Napi 80—100 koronával kevesebbet keresek, mint egészséges szaktársaim. Munkavezetőnknek nem merem felemlíteni, hogy vegye tekintetbe rokkantságomat, mert már egy alkalommal ezt a választ adta: »Magának nyugdíja is van, a többinek nincs. Ha pedig nincs megelégedve, nem tartjuk vissza, elmehet, úgyis csökkentenünk kell a munkáslétszámot.« A világháborúban törzsőrmester voltam és igy mint ötven százalékos hadirokkant 93 korona 33 fillér havi rokkantsági nyugdijat kapok, míg eltekintve az időnként fellépő testi fájdalmaktól, 3000—3500 koronával kevesebb jut kenyérre a családomnak, mint a többi munkástársaim családjának. Tudom, mily szegény az ország, nem zúgolódom, sokan, nagyon sokan még rosszabb helyzetben is vannak. Csak azt hozom fel panaszként, hogyha már ily csekély nyugdíjat kapunk mi nyomorékok, miért kell még abból is fizetnünk kézbesítési és egyéb illetéket ? Amit az állam egyik kézzel nyújt nekünk, rögtön abból a másik kezével egy részt visszavesz. Ha pedig a kézbesítő nem talál lakásunkon — ami természetes, hogy sohasem talál, mert minden hétköznap munkában vagyunk — ugy el kell mennünk vérrel megszolgált járadékunkért a postahivatalba, mikor is a villamosköltségen kívül munkaórákat is vesztünk, mert sokszor órákon át kell várakoznunk illetékeinkre, ugy, hogy bizony járandóságomra sokszor ráfizetek.« Azt hiszem, ehhez a levélhez sem kell kommentár. Hozzáveszem még azt is, hogy az adótörvények tárgyalásainál mindenre gondol a nemzetgyűlés. Minden társadalmi osztály igyekszik az adóterhek alól kibújni, és azok alól lehetőleg ugy menekülni, hogy az adóból minél kevesebb jusson reá. Nem tagadom, mindnyájan igy csináljuk ezt és kényszerhelyzetben lévén, kötelesek vagyunk igy csinálni. Igy csinálják ezt önöknél is, nálunk is. Csak egyről feledkezünk meg, arról, hogy legalább a rokkantakat