Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.
Ülésnapok - 1922-86
398 À nemzetgyűlés 86. ülése 1923. < felEmiltek, elfogja az embert a keserűség. Nem kell ahhoz konkrét adat, elég, ha azt mondom., hogy jogcs tulajdonunkat követeljük vissza. Halász Móric : Állami érdek. Ilyenkor jó a magántulajdon! Köztulajdon, az állam pénze! Rothenstein Mór : Nincs egy fillérje sem benne az államnak. BarthOS Andor : De van a munkaadóknak ! Rothenstein Mór : önkormányzatot kell neki adni. BarthOS Andor: Paritásos alapon. (Zaj.) Rothenstein Mór: Igen, paritásos alapon. Szabó Imre : Koncedálom, hogy van a munkaadóknak is ott pénzük s annak fejében, amit oda tényleg befizettek a háború előtt, munkások és munkaadók igazgatták ezeket a pénztárakat paritásos alapon. Hozzá kell azonban fűznöm azt, hogy azt a pénzt, amelyet a munkaadók végig az egész vonalon a pénztárba befektettek, szintén munkások keresték és hozták létre. Ennek dacára sem vitatom azt, hogy joga van-e a munkaadónak ott résztvenni, vagy nem, hanem azt mondom, hogy mi meg voltunk részben elégedve azokkal a viszonyokkal, amelyek ott a háború előtt, illetve a kommunizálás előtt voltak. Halász Móric : Ezt elhisszük. Szabó ímre: Hiszen, amint először féltünk tőle, később bebizonyosodott, hogyha leültek a zöld asztalhoz, a beteg munkás rovására senki sem volt hajlandó bajokat csinálni, hanem ellenkezőleg, mindkét fél állandóan azt nézte, hogyan segíthet a beteg munkáson. Minthogy erről meggyőződtünk, ma is azt mondjuk, hogy adják vissza a munkásbiztositó pénztárak intézményének azt a paritásos vezetést, amely azelőtt volt. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Semmi egyéb kívánságunk nincs. Ellenben, ha konkrét adat kell, (Zaj a középen.) megemlítem, hogy a háború előtt volt preventiv intézkedés is. (Zaj a középen.) Peidi Gyula: Akkor nem lövöldöztek tisztviselők az orfeumban, mint most. Zsirkay János: Nem azonosítja magát velük senkisem. Rothenstein Mór: Internálással fenyegetik a munkást, ha táppénzt kér. (Mozgás a jobboldalon.) Klárik Ferenc : Nem adnak neki ! Szabó Imre: Jól emlékszem arra, hogy a háború előtt mennyi hetet és hónapot tárgyalgattunk azon, azon az eljáráson, ha a tisztviselőknek nem a rendes fizetést, hanem a külön munkájukért jogosan járó díjat kellett kiutalni, s emlékszem, hogy hány napot és éjjelt töltöttünk el, amig elértük azt, hogy az a ház felépült, amelynek nincs téglája, egy tetőcserepe, egy gerendája, egy szálkája, amelyhez a mi fáradságunk, a mi munkánk hozzá ne tapadna. Meg kell még emlitenem, hogy mindent elkövettünk, hogy a betegség preventiv megelőzésére a lehető legtöbb történjék s eredménnyel is dolgoztunk ebben az irányban. Üdülőtelepeink voltak, ahol a tüdő vészre hajlamos, vagy a tüdővészes embereket, családtagokat eltudtuk helyezni és meg tudtuk gyógyíttatni '•vi január hó 13-án, csütörtÖhon. embereket, akik már a halál torkában voltak. Mit látunk ezzel szemben ma ? Azt látjuk, hogy ilyen üdülőtelep nem létezik, sőt azt az egyetlent, amely megmaradt Szentendrén, kiadták — amint hallom — sertéshizlaldának. Ilyen események, ilyen intézkedések mellett azt hiszem, felesleges ahhoz konkrét adat, hanem elég maga az az egy tény, hogy az egyetlenegy üdülőtelepet, amelyet Szentendrén saját kezelésben tartottunk fenn éveken keresztül, szintén nem tartották érdemesnek arra, hogy fentartsák, hanem fontosabbnak vélték azt, hogy valaki egy sertéshizlalótelephez hozzá jusson. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Tisztelt Nemzetgyűlés ! Szólanom kell még a hadirokkantok, hadiözvegyek és hadiárvák sorsáról is. Amint már Emiltettem, az éptestü, vagy többé-ke vésbbé éptestü munkás valahogy mégis tud magán segíteni. De azokkal a rokkantokkal, azokkal az özvegyekkel és árvákkal, akik igazán nem tehetnek arról, hogy arra a sorsra jutottak, amelyben vannak, szerintem ma még kevesebbet törődnek, mint az egészséges munkásokkal. Pedig, mikor a háborúba vonultak ezek az emberek, akkor bizony nem ezt a sorsot ígérték nekik. Én nagyon* emlékszem azokra a hirdetményekre, amelyek a város utcáinak minden sarkán voltak olvashatók ; nagyon emlékszem azokra a beszédekre, amelyeket a hadba vonulások alkalmával hallottunk. Akkor egészen mást Ígértek a hadbavonulóknak, azt mondták nekik, hogyha majd a hősök hazajönnek, virágokat fogunk szórni az útjukba és ők virágokon taposva fognak hazavonulni. Arról a hősök nem tehetnek, hogy a rossz politika következményeként ők elvérezvén, a haza is elveszett, arról a hősök igazán nem tehetnek, hogy egy rosszul kiszámított háborúba vitték bele őket, S azok a hősök nem tudhatták, hogy az egyik részen áll egy maroknyi elszánt nép, míg a másik részen áll az entente hihetetlen sok milliónyi tartalékával, hihetetlen technikai felkészültségével és a világ minden hatalmával velünk szemben. Arról ők igazán nem tehetnek, hogy a politikusok rossz számítása őket ebbe a szerencsétlenségbe, ebbe a pokoli sorsba kényszeritette bele. Az ígéretek, sajnos, már a háború folyamán is a hadisegélyek fizetésénél nagyon minimálisra zsugorodtak le, amikor készpénzre kellett azokat átváltani. Mennyi panaszt hallottunk a háború folyamán, hogy a hadiözvegy nem kapta meg a hadisegélyt, hogy a hadiárva nem tudott hozzájutni az árvajáradékához. Mennyi sok baj keletkezett ebből, és igazán nagyon súlyosan esett ez a latba akkor, amikor a közigazgatási hatóságok tekintélye különösen szóba került. Sok szó és panasz hangzott el, mert hiszen azok a filléres hadisegélyek nem voltak elegendőek ahhoz, hogy azokból valahogy élni lehessen. Hány helyen használták ki a hadiözvegyek nyomorult sorsát arra, hogy a hadisegélyek
