Nemzetgyűlési napló, 1922. VIII. kötet • 1923. január 08. - 1923. január 19.

Ülésnapok - 1922-79

A nemzetgyűlés 79. ülése 1923. inkább a munkabérek diktatúráját akarják alkalmazni, mert azt hiszik — miként a mai kormány — hogy ma még diktatúrával, erőszakkal lehet az ügyeket elintézni. Nem vesznek tudomást arról, mi történt a múltban, arról, hogy világháború pusztitott, forradalmak voltak és mindezekből nem vonják le azt a helyes következtetést, hogy a hibákból tanulni kell és arra kell törekedni, hogy azokat újból ne kövessük el, mert azok nem vezetnek jóra : pünkösdi királyságok esetleg felszínre kerültek, de maradandó eredményeket nem produkáltak. A vas- ós fémipari munkások azon magatartásánál fogva, amelyet a munkáltatók velük szemben elfoglaltak, közgyűlésük határozatából bizalommal fordultak a belügyministerhez épugy, mint az Emiltett szaktanácsi küldöttség. Azt hitték, hogy ha el fogják ott mondani panaszaikat Írásban, beadványban, akkor ez arra fog vezetni, hogy a minister segítségükre fog sietni. Ebben a beadványban elpanaszolják a szövetségi tagok többek között, hogy az erőszakosságokkal és zaklatásokkal mennyire elkeserítik a vidéki helyicsoportokat. Aztán a következőket mondják (olvassa) : »A belügyi közigazgatás közegei, eltekintve egypár kivételtől, állandóan zaklatják és akadályozzák ezen tevékenységet, a szünetelő csoportok újból való megnyitását a leglehetetlenebb feltételekhez kötik, az uj csoportok alakítását pedig a legkivételesebb esetekben engedélyezik. Minden vármegye más és más eljárást követ, úgyhogy majdnem lehetetlen a munkások érdekképviseleteinek működése. Ez az eljárás azt a látszatot kelti a munkásságban, hogy a hatóságok csak a vállalkozók és gyárosok érdekeit védelmezik és a munkásságot csak elnyomni akarják. Ezt az érzést meg kell szüntetni a munkásság lelkében, mert ez igen rossz következményekkel járhat a jövőre nézve. Nagyméltóságodhoz fordulunk azzal, hogy ezeket a lehetetlen állapotokat megszüntetni szíveskedjék és intézkedni kegyeskedjék, hogy a munkásság érdekképviseletei épugy kezeltessenek, mint a többi polgárainkká. Szűnjék meg a bosszú gondolata, mert különben a békés munkálkodás lesz veszélyeztetve és vele a boldogulás és a kibontakozás.« Ebből is láthatjuk, hogy a munkások, mielőtt messzemenő lépésre határozzák el magukat, nem restéinek mindent megmozgatni, bár tudják, hogy nem igen sokat használ, ha elmennek a minister úrhoz. Hiszen ígéreteket kapnak ott bőven, de a cselekedet mindig épen az ellenkezője annak, amit a küldöttség elvár. Azok, akiknek kezében a* hatalom van, nem akarják tudomásul venni, hogy sokkal nagyobb eredményeket érnének el, sokkal inkább képesek volnának biztosítani kormányzati hatalmukat, ha belátással lennének és megértéssel kezelnék a munkásügyeket. De, dacára az ilyen beadványoknak, dacára annak, hogy mindent megkísérelnek a bajok legális utón való orvosévi január hó 8-án, hétfőn. 27 lására, azt tapasztalják, hogy ez minden téren hasztalan. Ennek következménye, hogy bizalmatlanok azokkal a körökkel szemben, amelyek mindig szép szavakat találnak a kételyek pillanatnyi lecsillapítására abban a reményben, hogy másnap majd elfelejtik azt, hogy mit is ígértek. Ebben a beadványban olvassuk még a következőket (olvassa) : »Megállapítja a közgyűlés, hogy a termelés foka és annak a békés menete tekintetében legfőbb akadály az egyoldalú munkáltatói bérdiktatura. Addig, amíg a munkabér és munkaidő, valamint a munkaviszony kérdésében kölcsönös megegyezés létre nem jön, addig a termelés békés menetét azok akadályozzák meg, akik visszautasítanak minden kölcsönös megegyezést. Az üzemekben a fegyelem csak ugy tartható fenn, ha a munkásság sérelmei és jogos kívánságai az elismert üzemi választmányok utján nyernek elintézést.« Félreértése az egész gazdasági helyzetnek az, ha a mai előrehaladott időben még mindig vannak, akik azt hiszik, hogy a munkásokat gúzsbakötés által jobb, vagy más meggyőződésre lehet birni. A megélhetés olyan kérdés, amely ösztönöz minden embert. A munkást — és én nemcsak a kézimunkásokra gondolok, de bárkire, aki akár kezével, akár a fejével keresi meg a mindennapi kenyerét, az egészen mindegy — az életrevaló ösztön serkenti arra, és kell hogy serkentse, hogy a megélhetését magának biztosítsa. Ma már minden egyes munkás tudja azt, hogy egyedül állva, azt az óriási harcot, amely a tőke és a munkás között lefolyik, nem bírja, de ha összeállnak és egyesült erővel kísérleteznek . . . Szomjas Gusztáv : Akkor a tőke nem birja ! Rothenstein Mór: . . . akkor ez a megbirkózás inkább vezethet eredményre. Ezt ma már elitélni semmiféle oldalról nem lehet. Hiszen megint Tisza Istvánra kell hivatkoznom, aki már szintén elismerte ebben az országban a munkások sztrájkjogát. Tehát nem valami ujat mondok, ha azt mondom, hogy a munkások látják, hogy egyedül nem bírnak ezzel az élettel megküzdeni, a technikai fejlődés, az ujabb és ujabb gépek feltalálása és behozatala oda vezeti az embereket, hogy igy vívják meg a harcot. Es mit látunk ? Azt látjuk, hogy ha vannak harcok, sztrájkok, melyeket akár akar az egyik fél, akár nem, a vége mindegyiknek csak az, hogy megegyeznek. Máskép nem lehet elképzelni ennek a harcnak a befejezését, mint ugy, hogy valamiképen megegyezés jön létre. Ha tehát meg kell egyezni, nem sokkal helyesebb-e, hogy még mielőtt a harc kitör, a munkás és munkáltató egymás között megegyezik, mert más ugy sem marad hátra? A munkaadó nem bir munkás nélkül élni, és fordítva. Még akkor is, ha a munkás, mint gyengébb gazdasági fél, kénytelen ebben a harcban nagyon sokszor a rövidebbet húzni, még akkor is sokkal előnyöst*