Nemzetgyűlési napló, 1922. VII. kötet • 1922. december 14. - 1922. december 22.

Ülésnapok - 1922-77

A nemzetgyűlés 77. ülése 1922. évi december lió 21-én, csütörtökön. 251 és több szeretettel, mert hiszen olyan nekéz és szomorú dolog ma magyarnak lenni. (Általános helyeslés.) Ugron Gábor: Egység! Egység! Baross János : Igen, a nemzet egységét is meg kell teremteni. És itt keztyüs kézzel, mint egy operatőr, a magyar közéletnek egy nagyon kényes kérdését kell mégis érintenem, s ez a királykérdés. Csak egy mondatban fogom ezt tenni. (Halljuk ! jobbfélől.) Sohasem csináltam belőle titkot, szóval és Írásban elég hangosan mondtam szokásom szerint, hogy a tavalyi őszi királynapokat szerencsétlen, elhirtelenkedett dolognak tartom. De legalább is olyan nagy hibának tartom, hogy még mindig vannak polgári és katonai hatóságok, amelyek magyar és magyar ember között különbséget tesznek abból a szempontból, hogy szabadkirályválasztó-e, vagy legitimista — az utóbbiaknak rovására. Ahogyan ezeket az eseteket figyelem, ugy látom, hogy az esetek legtöbbjében az illető urak abban a tévhitben — remélem, tévhitben — vannak, hogy azt képzelik, hogy ezzel a túlbuzgalmukkal felfelé érdemeket és babérokat fognak szerezni. Elérkezett a pillanat arra, hogy a ministerelnök ur megnyugtassa a magyar közvéleményt egy erőteljes gesztussal és megértesse azokkal az urakkal, hogy az ilyen túlbuzgalom egyáltalán nem alkalmas arra, hogy felfelé valami érdemeket is szerezhessenek. Mert agyalágyult ember és hazaáruló az, aki ma magyarok és magyarok között ilyen kérdésekben még jobban is szítja az ellentéteket. (Ugy van ! baljelol.) Minden embernek arra kell törekednie, hogy ebben a nagy kérdésben igyekezzünk a lelkeket megbékíteni, s az ilyen kormánynyilatkozatnak a lelkek megbékitésére óriási hatása lenne,. . . Erdélyi Aladár: Egyáltalán nem kell beszélni róla. Baross János:... hogy ezek az ellentétek áthidalhatók legyenek. Én mondhatom, hogy nagy pesszimizmussal nézem nemzetünk jövőjét. Én egész életemben mindig optimista voltam. Az élet nehéz küzdelmein ez az optimizmusom vitt át, de nem látom ezt az optimizmust, ezt az élniakarást a magyar népben és a magyar politikában ! Ennek a felébredésnek, a magyar öntudatnak, a magyar létfentartási, önfentartási ösztönnek jelét egy nagy közös célkitűzést, a nemzet összes idegeinek és izmainak együttes végső megfeszítését szeretném már látni a társadalomban, sajtóban, politikában, de legelsősorban külpolitikánkban. Addig, mig egy uj, nagy, erőteljes, energikus magyar külpolitikát nem látok, sajnálatomra, nem vagyok abban a helyzetben, hogy az indemnitási javaslatot elfogadhassam. (Élénk helyeslés és taps a balés a szélsőbaloldalon. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Az ülést tíz percre felfüggesztem. (Szünet után.) •Elnök: Az ülést újból megnyitom. T. Nemzetgyűlés ! Baross János képviselő ur beszéde alatt a zajban nem hallottam, hogy PropNAFLÓ VII. per Sándor képviselő ur interparlamentáris kifejezést használt, amennyiben a jobboldal felé ezt kiáltotta: »Ne ordítsanak!« Ezért a kifejezésért Propper Sándor képviselő urat utólag rendreutasitom. Szólásra következik ? Csik József jegyző : Zsirkay János ! Zsirkay János: Mélyen t. Nemzetgyűlés! Megvallom, igazán nehéz feladatot ró reám az a parlamenti szokás, hogy az indemnités kapcsán ,,a felszólaló beszédének az előtte felszólalt képviselő beszédéhez kell kapcsolódnia. Megmondom, miért nehéz ez a feladat. Azért, mert Baross János képviselőtársam elvezetett bennünket beszédében a pokol kapujához, amelyet Dantetolla sem írhatna le méltóbban és amelyet nem a költői invenció talált fel és irt le, hanem egészen más élő valóságok és nagyhatalmak és amelyet magyarul —sajnos nagyon jól ismerjük — röviden ugy hívnak, hogy : trianoni béke ! Amikor ő feltárta ama szörnyűségeket, amelyeket ez a szó reánk, magyarokra nézve jelent, amikor megmutatta, hogy miféle viszon}7'latba került a megcsonkít ott Magyarország és a tönkretett magyarság a külfölddel szemben, akkor én önkénytelenül is keresem a kapcsolatot ama nyomorúságok között, amelyek ma a magyar kérdéseket összekapcsolják. Amikor egyrészről Gömbös Gyula igen t. képviselőtársam a magyar faj védelmet hangoztatja, s amikor számszerűleg bebizonyítja és kimutatja, hová. jutott itt a gazdaságilag tönkretett magyarság ; amikor Bodó János a magyar iskolaügynek szörnyű lerongyolodását bizonyítja be, amikor Alföldy képviselőtársam bebizonyítja, hogy mit jelent egészségügyileg a magyar kérdés ma csonka Magyarországon, akkor önkénytelenül is azt kérdezem : Uram Isten, ha a külföldi viszonylatban igy vagyunk, ha már ezt a békét reánk kényszeritették, vájjon mi kényszeríti reánk azt a szörnyű terhet, amit önmagunk rakunk a magunk vállaira fajunknak, nemzetünknek és népünknek nem helyes szeretetéből ? Egyes felszólalók ajkáról néha-néha elhangzott az a nyomorúság, amely ezt a szörnyű kétségbeejtő helyzetet reánk varrja. Felemlítették a tífuszt, a tüdő vészt, a gyermekpusztulást, a járványokat, sőt egypár szónok megemlítette az egyke-rendszert is. Én, aki legutóbb foglalkoztam ezzel a kérdéssel, elolvasván Petzenhofíer Antalnak igen tárgyilagos és magyar fajszeretettől áthatott könyvét, kénytelen vagyok ennél a témánál megállni. Kénytelen vagyok rámutatni, hogy amikor kifelé leszögezzük, hogy a nagyhatalmak kötötték gúzsba a magyarságot, befelé viszont nem szabad napirendre térnünk ama feladatok felett, amelyeket mi önmagunkkal, a saját fajunkkal szemben elhanyagolunk. Ilyen többek közt az egyke kérdése is. Pár számot fogok itt felolvasni, amely minden érvnél, minden fényes dikciónál, vagy minden halotti beszédnél szomorúbb és mélyenjáróbb halotti beszéd, mert azt mutatja, hogy épen ott, 35