Nemzetgyűlési napló, 1922. VII. kötet • 1922. december 14. - 1922. december 22.
Ülésnapok - 1922-76
À nemzetgyűlés 76. ülése 1922. évi december kő 20-án, szerdán. ,195 az még nem elég, ha a nép tudatlan, mert a kocsmák nyitva maradt másik fele annál többet keres. Szeder Ferenc (közbeszól). Elnök : Kérem Szeder képviselő urat, méltóztassék csendben maradni. Alföldy Béla : Az nem elég, a tudatlanságot kell itt először eliminálni. Holmi szigorú rendszabályok alkalmazását itt csak másodsorban tartanám szükségesnek. Elsősorban a nép tudatlanságának eliminálása a legfontosabb. (Helyeslés a baloldalon.) Valahányszor a nép tudatlanságáról van szó, mindig eszembe jut egy boldog ország : Dánia, ahol ez a fogalom úgyszólván teljesen ismeretlen. Irigylésreméltó az a felvilágosodottság, az az általános tudás, amellyel ott a nép — beleértve a legszegényebb földmunkást is — feltétlenül rendelkezik. És ez abban leli magyarázatát, hogy a nép ott a téli munkaszünet idején intézetekbe vonul, ahol elsőrangú pedagógusok, előadók, sőt egyetemi tanárok is hihetetlen ambicióval végzik népfelvilágositó és népnevelő munkájukat és missziójukat, és ahol felváltva mindenkinek alkalma nyilik — ha kell — akár az állam legmesszebbmenő támogatása mellett is, általános tudást szereznie, bármely szakmát elsajátítania és lelkét művelnie. Ezt nevezem én igazi kulturnemzetnek, ez a kultúra az igazi kultúra. És csodálatos, hogy a felvilágosodottság, a tudás korántsem tangálja sem a vallásos érzületet, sem a nemzeti gondolatot, mert hiszen a felvilágosodottság, a tudás egy magasabb erkölcsi felfogásnak képezvén mintegy sine qua nonját, nézetem szerint sohasem rombolhatja le, hanem csak tökéletesítheti, finomíthatja az ember eszmevilágát. Láng János l Hát a XX. században is lehet Valaki vallásos ? Alföldy Béla : Lehet, A mi népünk anyagi és erkölcsi hanyatlása, dekadenciája épen erre a téli munkaszünet idejére esik, arra az időre, melyet más nemzetek fiai lelkük nemesitésére, tudásuk tökéletesitésére használnak fel. Ennek oka az, hogy nálunk a néppel nem törődik senki, (ügy van! Ügy van! a baloldalon.) Mi bűnös közönynyel nézzük, hogy ezalatt a pótolhatatlan nemzeti erő a rombolásnak mily könnyű, mily biztos prédájává lesz, holott a nép foglalkoztatásával, lelkének nemesítésével mindezt el lehetne kerülni. En itt a megfelelő sajtó- és irodalmi termékeken kivül a tanitói karra gondolok, amelynek épen a téli időben, ebben a legkritikusabb, legveszedelmesebb időben nyilnék bő alkalma arra, hogy necsak az iskolás gyerekekkel foglalkozzék napi néhány órán át, hanem magával a néppel is, teljesítse kulturmisszióját minden irányban, és akkor nemzet- és fajvédelmi szempontból mérhetetlenül sokat tehet. Az igaz, hogy ehhez a tanitók exisztenciájának legteljesebb mértékben való biztosítása szükséges, amint az előzőleg már Haller István t. képviselőtársam kifejtette. Valóban megdöbbentő látvány tárul elénk, amikor a tanitóságra nézve valamelyes nagyobb kavarodást előidéző momentum kapcsán megindul azok valóságos vándorlása a kultuszministerium felé. Méltóztassanak ilyenkor a kultuszminister ajtajához állni és megfigyelni a társadalom azon munkásait, akikre a jövő kertje, a nemzet egész jövője van biz va : csupa kopott, rongyos külsejű, beteg kinézésű, lesoványodott, sokszor tüdőcsucshurutos egyén, akinek arcáról leri a létért való küzdelem minden szenvedése és kegyetlensége. (ügy van !) Baross János : Különösen most, a trianoni béke után. Alföldy Béla: A társadalom ilyen munkásaitól önzetlen, nagy ideáloktól áthatott munkát elvárni legalább is lelkiismeretbe vágó dolog nemcsak a társadalom, hanem az állam részéről is. Szeder Ferenc : Azoknak nem telik a milliár* dókból. Rainprecht Antal : A kormány irtózik minden szociálpolitikától. Alföldy Béla : Eddig több olyan romboló tényt voltam bátor ismertetni, amelyek számlájára irandó az uj nemzedékek testi, de főleg szellemi dekadenciája, silánysága. Még egy negyedik faktorról is meg kell emlékeznem, amely ha talán nem is olyan közismert és általános, faj védelmi szempontból azonban épolyan szigorúan bírálandó el és az a vérrokonok házassága, melyet szerintem épugy meg kellene szüntetni, mint a kifejezetten és megállapítottan tuberkulótikus vagy vérbajos egyének házasságát. Nagyobb bűnnek minősítem ugyan, ha vimló egészséges leányokat adnak férjhez közismerten vér baj os, tube rkulótikus egyénekhez kizárólag anyagi érdekekből, hogy pl. a vagyon együtt maradjon, stb., de a vérrokonok közötti házasságot sem volna szabad csupán társadalmi életünk holmi ártatlan félszegségeként felfognunk, hanem igenis nagyon fontos tételként kellene kezelnünk akkor, ha az eljövendő generációk testi és lelki épségére és minél nagyobb értékére súlyt helyezünk. Még a boldog békeidőben, amikor egy izben Svájcban jártam, elvetődtem a glarusi kanton Linthal nevű községébe, egy havasoktól körülzárt vadregényes völgyben fekvő helységbe, ahol nyomban feltűnt nekem az, hogy a község eredeti, u. n. őslakossága egytől-egyig gyengeelméjü, imbecillis egyénekből áll. Kuriózumképen utána jártam a dolognak, hogy mi lehet tulaj donképen az oka ennek a valóságos Isten verésének, hogy ebben a különben teljesen kielégítő táplálkozási viszonyok között, a lehető legjobb levegőben élő népen miért nyilvánul meg ilyen szörnyű formában a sors csapása. És én csak egy igazi okát voltam képes, illetőleg kénytelen megállapítani, és ez nem volt más, mint a lakosság élettörténetében különben köztudomás szerint is szerepelt és még most is szereplő vérfertőzés, vagyis a lakosság vérrokonokt ól való leszármazásának kétségtelen ténye. A járhatatlan sziklák és gleccserek által körülzárt,, azelőtt még alig ismert hágókon keresztül csak nagynehezen megközelíthető vidék e pontjára letelepedett valamikor egy-két család, melynek tagjai azután a szó szoros értelmében egymásra 27*
