Nemzetgyűlési napló, 1922. VII. kötet • 1922. december 14. - 1922. december 22.

Ülésnapok - 1922-75

152 A nemzetgyűlés 75. ütése 1Ù22. mondom, ha az entente Magyarországtól hadikárpótlást követel, ha ez a követelés olyan lesz, amely nem számol szegény kis országunk tényleges helyzetével, . . . Strausz István: Jóvátétel nem lehet! (ügy van! Ugy van!) Elnök: Csendet kérek! Dréhr Imre: ... ha az entente-nak ezt a döntését ugyanaz a szellem sugallja, amely a trianoni szerződést létrehozta, akkor Magyarország másodszor is elveszett. En ebben az esetben a veszedelmet olyan nagynak, a veszteséget olyan pótolhatatlannak látom, amely előtt valóban a Dante-i szavak tüzesnyelvei csapnak fel: »Hagyjatokfel minden reménnyel!« Valóban megdöbbentő és kétségbeejtő elgondolni azt, hogy ettől a csonka országtól még ujabb áldozatokat követeljenek és még mélyebbre akarják lökni a nyomorúságnak és a kétségbeesésnek azon a lejtőjén, amelyre ők juttatták. Sohasem voltak illúzióim afelől, hogy a nemzeteknek egymással való dolgát nem a szentimentalizmus, még csak nem is a humanizmus követelményei irányítják és a »Vae victis!« parancsa, ugy látszik, örökre él. Am azt mondjuk, ha van határa az önzésnek, főképen a józan önzésnek is, és a nemzetek közötti dolgok intézéséből sem szabad azért hogy az igazságosság, az erkölcs minden paránya hiányozzék. Hirdetni akarjuk mi, hogy a megcsonkitott Magyarország jóvátételt nem fizethet, mert ez egyenlő volna a pusztulásával, é^ hirdetni akarjuk, hogy Magyarország jóvátételt nem fizethet, mert az öszszes leGyőzőtt országok között Magyarország fizette a legnagyobb kárpótlást területének két harmadában, fiainak tömegében, vagyonában, hegyeiben, tengerpartjában, vizeiben, gazdag és virágzó városaiban. A londoni konferencián épen most egy uj számitási alapot vetettek fel angol részről. Azt mondják, hogy kártérítés jár azokért az angolokért is, akiket a háborúban elvesztettek és minden ilyen elveszett angol életet bizonyos számú font sterlingben szeretnének megállapítani. (Zaj.) Mi elfacsarodott szívvel, szomorúan és fájdalommal, de azt mondhatjuk, hogy elfogadjuk ezt a számitási alapot ós amint elfogadtuk, nyomban prezentálhatjuk is a számlát. Köztudomású ugyanis, hogy a világháborúban a magyar nemzet azon nemzetek sorába tartozott, amelyek a legnagyobb vérveszteséget szenvedték, de épugy köztudomású az is, hogy a mi vérvesztésünk nem szűnt meg a háborúval. Mi a békekötéssel vesztettük el ennek az országnak további 12 millió gyermekét. Ha az angol javaslat helytáll, akkor a mi számlánk — azt hiszem — nyomban kedvezőre fordul, ugy hogy nekünk lesz követelésünk a győztes államokon. T. Nemzetgyűlés! Gondolatnak is elképzelhetetlen az, hogy bennünket ismét visszalökjenek a reménytelenségnek és gazdasági csődnek abba a sötét anarchiájába, ahonnan rengeteg évi december hó 19-én, kedden. lemondás és szenvedés árán, roppant erőfeszítéssel már mintha kissé kilábolnánk. Elképzelhetetlen, hogy ismét romba döntsék a rendnek, a gazdasági ujraébredésnek azt a szerény kis kunyhóját, melyet mi három év alatt a romokon már felépítettünk. Ha ezt teszik, akkor a mi sorsunk a teljes tönkrejutás, az elkerülhetetlen csőd, akkor nekünk ma minden számvetésünk hiábavaló, mert alaptalan, és amellett igazán senki sem garantálhatja a győztes ellenségnek azt, hogy valóban meg is fogja kapni azt, amit követel. Garantálni csak egyet lehet, hogy a jóvátételnek ez az útja — útja egyúttal a pusztulásnak, a romlásnak, mely Közép-Európát kultúrájában, társadalmi és gazdasági fejlődésében megsemmisíti és ezzel a veszedelemmel fenyegeti a földrész győztes országait is. Nekünk azonban,! Nemzetgyüíés

}

nemcsak kijelentéseink vannak. Vannak annak bizonyítására, hogy mi jóvátételt nem fizethetünk, vannak olyan kétségtelen számadataink is, amelyekkel semmiféle okoskodás nem tud szembehelyezkedni. Azt mondják, hogy megmaradt az integer Magyarország területének és lakóinak több mint egyharmad része ós talán merülhet fel olyan tendencia is, mely ehhez akarná szabni az általunk fizetendő jóvátételt. Ezzel szemben nekünk nyomatékosan rá kell mutatnunk egy eddig még kevéssé hangoztatott megállapításra, nevezetesen arra, hogy ha megmarad is a földnek és embertömegnek egyharmada, ez korántsem jelenti azt, hogy a mi mai teljesítőképességünk megfelel a nagy Magyarország teljesítőképessége egyharmadának. Erről szó sincs. A leglelkiismeretesebb számítás meggyőzhet arról, hogy a megmaradt csonka ország sem vagyonában, sem jövedelmében, sem teljesítőképességében nem közelíti meg egyharmadát annak, ami nemzeti vagyona, jövedelme, teljesítőképessége Nagy-Magyarországnak volt, és szomorú dolog, hogy ezt a mi igazságunkat .figyelmen kívül hagyták most legutóbb is, amikor az államadósságok megoszlásáról döntöttek» Egy nagy és végzetes optikai csalódás befolyásolja ugyanis azokat, akik a mi sorsunkat kezükben tartják. Őket nevezetesen elkápráztatja az, hogy nekünk megmaradt centrumnak az ország fővárosa, Budapest, mely az integer országban is a nemzeti vagyonnak jelentékeny részét képviselte és az államj jövedelmeknek nagy hányadát szolgáltatta. Ám mi tudjuk, hogy Budapest mint vagyonállag és mint államjövedelmi forrás retteneteset hanyatlott abban .a percben, mihelyt megszűnt egy 20 milliós ország székesfővárosa lenni, és mint az állami ;jövedelmek bázisa lényegesen lesülyedt, mihelyt megfosztatott attól a lehetőségtől, hogy a magà erejét egy 20 milliós ország talajából szívja. Itt vegetál ma ebben a városban mindaz, amit a nemzeti kultúra felsőépitményének nevezünk, itt sorvad és tengődik tudomány, irodalom,