Nemzetgyűlési napló, 1922. VI. kötet • 1922. november 29. - 1922. december 13.
Ülésnapok - 1922-66
A nemzetgyűlés 66. ülése 1922. évi december hó 6-án, szerdán. 197 pellációmat elhalasztani, ha az ügyet magát nem találnám annyira fontosnak az ország érdekében, hogy egyheti várakozást, amikor megint interpellates nap lesz, az ügyre nézve nagyon hátrányosnak kell találnom ! Ez az atmoszféra, amelyben a nemzetgyűlés jelenlegi állapotában van, az ilyen ügyek tárgyalására, ahol lelki közösség kifejlődésére van szükség a nemzetgyűlés kebelén belül, bármilyen oldalán is üljünk ennek a Háznak, nem alkalmas akkor, ha felkavarják a kedélyeket' a mi lényünktől, bensőnktől és az ország dolgozó polgárságától távol álló személyes ügyekkel és ezáltal elvonnak minket olyan tevékenységünktől, amellyel az országra kül- és belpolitikai szempontból fontos, tényleges eredményeket tudunk produkálni. Az ügy, amelyet elő akarok adni, mélyen belevág a nemzetközi jogba és vissza kellene nyúlnom — és ha rendes atmoszférában mondhatnám el interpellációmat, erre rá is mutatnék — azokra a lelki különbségekre, amelyek a háború és a forradalmak után előállottak külföldi államok állampolgárainak egymással való érintkezésében, amelyeket szintén azon felforgatott viszonyokkal, azon rettenetes gazdasági és világválsággal hozok kapcsolatba, amelyek nemcsak minket, hanem egész Európa társadalmi békéjét és társadalmi lelkületét megzavarták. Ha ezekre a momentumokra most nem térek rá, ezt épen az előrehaladott idő és a mostani atmoszféra miatt nem teszem meg. De kénytelen vagyok rámutatni arra, hogy az a tárgy, amelyről szólni akarok és amely egy magyar állampolgárnak a bécsi hatóságok részéről történt megsértését öleli fel, olyan momentuma az én belső politikai érzésemnek, amelyet még ebben a pillanatban sem hagyhatok szó nélkül. En az osztrákokkal szemben állottam abban az időben, amidőn a Habsburg-dinasztia politikáját támadtuk keményen erről az oldalról. Nem állottunk szemben az osztrák néppel és különösen azzal a mentalitással, amely lelki közösséggé fejlesztette ki az érintkezési pontokat, a konnexiókat az osztrák és a magyar nép közt, aminek leggyönyörűbb megnyilatkozása volt ez a háború, amely szoros fegyverbarátságban tartotta együtt ennek a két országnak népét és különösen Magyarországot, amely a maga arányszámán felül áldozott nemcsak saját érdekeiért, hanem osztrák ' érdekekért is, eminenter azon a fronton, amely szomszédunknak legjobban fájt : az olasz fronton. Ha tehát vannak erkölcsi szabványok, amelyek mind az egyes emberre, mind a nemzetekre nézve irányadók kell hogy legyenek, akkor ezen közös vérontás által létrejött fegyverbarátságnak kell a legmaradandóbb becsünek lennie a népek történetében, mert a történelemre és a történelmi hagyományokra nézve ez a legfontosabb momentum. Az osztrákok részéről nagyon sok fájó momentumot tapasztalunk a háború befejezése óta. Csak röviden akarom vázolni, hogy mennyire fáj minden magyar embernek, különösen minden magyar politikusnak, hogy volt fegyvertársaink elfogadják a Danaidák ajándékát a trianoni békeszerződés révén, anélkül hogy egy aktiv osztrák államférfi akadt volna, aki visszautasította volna azt a koncot, amelyet régi fegyvertársának testéből vágott ki a győzelmes ellenség az ő számára, azért, hogy itt állandó méreganyagot hintsen el a két állam népe között. Nem hagyhatom ezt figyelmen kivül akkor, amikor az érintkezési pontok közösségét keresem a két állam között és amikor rá kell mutatnom arra, hogy épen az osztrákok azok, akik minden egyes alkalommal hivalkodnak az ő kulturérzékükkel, hivalkodnak velünk szemben azzal, hogy a Balkán felé Európában ők képviselik a nyugati műveltséget, a modern kultúrát, és mi vagyunk azok, akik Kelet felé hajlunk és barbarizmust teremtünk a magunk államában. Az eset, amelyet röviden, sürgönystilusban előadok, a következő : Egy magyar állampolgár — a nevét is megnevezem : Mednyánszky Henriknek hivják — 1911-ben Bécsbe költ özött, ott lakott és onnan üzleti ügyekben Budapestre igen gyakran jött el. Közben Bécsben volt lakása több helyen, végül 1919-ben házat vett a Teuberg-utca 12. szám alatt, Bécs XIII. kerület ében. Felesége idegbeteg asszony, aki a kommunizmus nyűge aiatt szenvedvén, kénytelen volt Bécsbe menni és ott, annyira lelki beteg lett, hogy a hietzingi levegőre volt szüksége, hogy idegeit rendbehozhassa. Azóta ott orvosi kezelés alatt áll. 1919 óta ebben a házban háromszobás lakásban laknak és senki által zavarva nem voltak. Ez évi júliusban családi, de leginkább betegségi ügyek miatt az asszonynak Budapestre kellett jönnie. A bécsi követséggel igazoltatta, hogy fontos, halaszthatatlan családi és betegségi ügyek intézése végett kénytelen bécsi lakását magára hagyni ; az oszt rák követ ség orvosa is igazolta ezt. Mégis, mialatt ez évi július és augusztus havában Budapesten tartózkodott, azt az értesitést kapta ő és férje, hogy Bécsben megindult ellenük a lakásrekvirálási eljárás; Ottani jogi képviselőjük utján azonnal folyamodással éltek, melyben rámutattak a törvénytelenségre, amely a lakás elrekvirálása esetén reájuk hárul és egyben kimutatták azt is, hogy nekik a fennálló osztrák törvények értelmében is joguk van az ottani lakás fent art ására. Mindezek ellenére a rekvirálási eljárás tovább tartott és ennek folyománya gyanánt hozott a bécsi lakás hivatal egy Ítéletet, amely kötelezte őket, hogy szeptember 15-én menjenek ki a lakásból. Mednyánszkyné a bécsi követséghez fordult oltalomért. A bécsi követség belátván a felfolyamodás teljesen törvényes voltát, jegyzéket intézett az osztrák szövetséges állam külügy minist eréhez. Ezt a jegyzéket mind a mai napig semmiféle osztrák hatóság nem tárgyalta, a bécsi követség akkori beadványára mind a mai napig semmiféle válasz nem jött. Az eljárás folyt tovább. A lakás hivatal október 26-án hozott egy határozatot, mellyel kötelezte az asszonyt, hogy november 1-én a lakást bocsássa a kirendelt uj lakó tulajdonába. Mednyánszkyné
