Nemzetgyűlési napló, 1922. VI. kötet • 1922. november 29. - 1922. december 13.
Ülésnapok - 1922-62
12 A nemzetgyűlés 62. ülése 1922. nem az a próbaköve, hogy belenyugodjam abba, hogy csonka Magyarország nem ország, mert ez azt jelenti, hogy egy önmagamat lefokozó, elkeserítő, teljesen lemondó érzést tegyek úrrá magam felett. Kiss Menyhért : Ez félremagyarázás, mert tényleg nem ország ez ! Hát ország ez ? Pakots József : A t. közbeszóló képviselő ur azt gondolja, hogy ez szofizma. Kern ! Mert én nemrégen olvastam a Nemzeti Kiskátét, ebben is ott bujkál a lemondás keserű érzése, a pesszimizmus, épen azért, mert túlságosan hangsúlyozzák a szép jelmondatokat, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) amelyek amúgy is rossz szolgálatot tettek. Nagy Ernő: De mennyire! Pakots József: Ezt a t. kormány is tapasztalta, mert abból, hogy hivatalos iratokat küldtek át kormányérintkezés alkalmával, melyeken rajta volt, hogy csonka Magyarország nem ország, ebből sok komplikáció származott. Nem igy kell irredentizmust csinálni ! Dinich Ödön: Csak hadd komplikálodjanak! Lehet egész nyugodtan ! Pakots József : Aki könnyülelkiismeretü ember, az mondhatja, hogy hadd komplikálódjanak a dolgok. De amikor itt elpusztulunk, amikor itt nem nyílnak meg a gazdasági és kereskedelmi lehetőségek utjai, amikor a kormánynak a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy nem tud gazdasági eredményre jutni, mert itt a politika elrontja a kormány helyzetét : akkor ne méltóztassék könnyelműen azt mondani, . . . Dinich Ödön: Az nem könnyelműség, hanem az ilyen kijelentések azok! Pakots József: . . . hogy hadd komplikálódjanak a dolgok, hanem inkább egyszerüsiteni kell a kérdéseket és inkább szűkebb körre szorítani azokat a feszítőerőket, amelyek ma jelentkeznek. Mert nekem fájdalmas az ország mai sorsa és én gyűlölöm a megszálló államot mint ember, és fel vagyok háborodva emberi érzésemmel az igazságtalanság ellen, de mint nemzetnek a polgára, aki tudom, hogy a nemzetek sorsát nem lehet egyéni indulatok mérlegére dobni, hanem ahelyett komoly, felelősségteljes politikát kell csinálni, azt tartom, hogy őszintén és becsületesen kell végiggondolni minden teendőt és nem szabad fontos érdekeket politikai jelszavak játékszeréül odadobni. Bogya János: Hogyan egyezteti meg ezt a padfizinussal, amelyet múltkor hirdetett? Gr. Szapáry Lajos: Most már az Akadémiáról halljunk valamit ! Elnök : Csendet kérek ! Pakots József: En nagyon sajnálom, de nem tehetek róla, ha az Akadémia ügyének kritikáját megzavarják olyan közbeszólások, amelyekre mégis csak reflektálni kell, hogy évi november hó 29-én, szerdán. tisztában legyen a nemzetgyűlés azzal . . . (Zaj és közbeszólások jobbfelöl és a középen.) Elnök : Csendet kérek, képviselő urak ! Pakots József : T. Nemzetgyűlés ! A kultuszkormánynak nagy feladatai és kötelezettségei vannak és amikor a tisztelt kultuszkormány képviselője előáll az akadémiai javaslattal és abban tizenkét milliónyi állami támogatásban részesiti az Akadémiát, akkor ez csak halvány, egészen jelentéktelen kezdésnek számit a feladatok nagy, összehalmozódó problémái mellett, (Ugy van! a szélsobaloldahn.) Azért voltam bátor nagy vonásokban mindazt a lehetőséget és szükségszerűséget a tisztelt minister ur elé tárni, hogy e gondolatkörben, bármilyen nehéz is a helyzete, próbáljon valami koncepcióba kezdeni. En az erre irányuló szándékát nem látom. Itt volt a Gryüjteményegyetemről szóló és itt van most az Akadémia segélyezéséről szóló törvényjavaslat, de még mindig nem látok olyan javaslatokat, amelyek a mai élettel kapcsolatos nagy problémákat volnának hivatva megoldani. A szabadoktatás kérdése is teljesen rosszul van megfogva. Egyáltalában nem látom a kultuszminister urnák kezdeményezéseit, pedig neki nagy érzéke van e kérdések iránt. (Egy hang a jobbközépen : Nem ismeri, azért nem látja !) Nem kívánok most mindenre kitérni, csak megragadtam az alkalmat ezek kifejtésére, nehogy egészen megnyugtatónak lássa a minister ur a helyzetet, hogy megtette kötelességét egy időre, mert hiszen a Gyüjteményegyetemről szóló törvényjavaslatától elég sok idő telt el, amig e sovány kis javaslatig eljutottunk. Szerintem nincsen olyan magyar ember, aki a kultúra kérdésének jelentőségét át ne érezné, és amikor itt a t. Házban kulturkérdésekről tárgyalunk, akkor azt látom, hogy a sajtóban is olyan jóleső hangok hallatszanak erre a 4 órára, 24 vagy 48 órára ; mindenki felüdül, mintha a sivatagban egy oázisra bukkant volna. (Ugy van! a szélsobaloldahn.) De az oázis újra eHünik és újra benne vagyunk a sivatagban ! Én azonban nem akarom, hogy ez a pillanat nyom nélkül tűnjék el. Nagyon jól tudjuk, hogy Magyarországnak a kultúra kérdésében nagy ellenfelei voltak — erre hivatkozott a tisztelt minister ur is, — hogy ott állott a régi Habsburg-uralom minden terrorjával, hogy Magyarország a kultúra terén ne fejlődhessék. Ez igaz. De most nincsenek meg ezek a béklyók, most már tessék megindítani a nagy munkát, a lelkek mélyén él a nagy vágy a kultúra után és nem élünk olyan viszonyok közt, mint a Bach-korszakban, amikor nem volt szabad a nemzeti gondolatnak és vágynak kifejezést adni ; most mindenki szabadon nyilváníthatja a gondolatát, esetleg destruktívnek mondják érte, esetleg Zalaegerszegre kerülhet, ha őszintén megmondja a véleményét, ez mind megtörténhetik, habár a lelke mélyén a
