Nemzetgyűlési napló, 1922. V. kötet • 1922. október 20. - 1926. november 28.
Ülésnapok - 1922-59
vi november hó 23-án, csütörtökön. 170 A nemzetgyűlés 59. ülése 1922. ê egy alsóbb, kevésbé klasszikus rétegre, melynek megengedik, hogy válasszon nemzetgyűlési képviselőket. Ez tulajdonképen nem egyéb, mint lebecsülése a nemzetgyűlésnek, nem egyéb, mint lebecsülése a nemzetgyűlés tekintélyének, nem egyéb, mint megtagadása annak a szuverenitásnak, amelyet ugy az első, mint a második nemzetgyűlésen mindkét oldalról olyan sokszor, olyan nagy előszeretettel szoktak hangoztatni és vele dicsekedni. A ministerelnök ur hódmezővásárhelyi beszédének volt egy részlete, melyet szintén nagy örömmel olvastunk. À ministerelnök ur, mint olyan férfiú, aki a külpolitika eseményei iránt is rendkivüli érzékenységgel bir és nemcsak kizárólag magyar újságokat olvas, hanem a külföldi lapokat is állandóan figyelemmel kiséri, nagyon jól tudja, hogy az a front, mely a murman partoknál kezdődik és Albániában végződik, egy szélső demokrácia frontja. Vannak olyan kilengései, melyekről nem kivánok szólni, mert nem akarok fájó sebeket tépni, de bizonyos, hogy ma Európa háromnegyed részében a demokrácia, még pedig — hála Istennek — a nemzeti demokrácia izmosodott és hatalmasodott meg. Erre a nemzeti demokráciára utalt néhány mondattal a t. ministerelnök ur, mikor azt mondta, hogy a jövő kormányzati intézkedések ki fogják domboritani az ő felfogását a nemzeti demokráciát illetőleg, vagyis demokratikus szellemet fog majd bevinni mindenféle kormányzati intézkedésekbe, tőrvényjavaslatokba és rendeletekbe. Nagy szükség van erre, különösen annál a törvényjavaslatnál, mely a homloktérben áll, amelyről sokat vitatkozunk a közigazgatás reformjának megvalósításánál. A közigazgatási reformra nagy szükség van azért, mert ezt a demokráciát nem láttuk eddig a vármegye közgyűlési termében. Amit a vármegye faj védelmi és nemzetvédelmi szempontból produkál, az helyes és jó, csak a módszerben van tévedés, mert ugy látja az ember, hogy hasonlóan azokhoz az intézkedésekhez, melyekkel annak idején a munkásság megcsinálta a munkásdiktaturát, ugyanazzal a módszerrel és mentalitással, különösen a megszükitett választójoggal, a társadalmi osztályoknak bizonyos rétege, még pedig az a rétege, amely a háború kitörése előtt nagyon erősen nyeregben volt Magyarországon, a maga középosztálybeli diktatúráját akarja rákényszeríteni a nemzetre. Ez nem kell, erre a nemzetnek nincs szüksége. Hogy ez a célzatosság megvan, erre nézve vagyok bátor hivatkozni gróf Apponyi Albert t, képviselőtársunknak az indemnitási vita során elhangzott beszédére, amikor szintén rámutatott arra, hogy ilyen irányzat érvényesül a vármegyei politikában, hogy azok az urak, akik a háború előtti Magyarországot kormányozták, és akik — kritika most ne essék róla — bizonyos egyoldalú irányban vitték az ügyeket, most nem akarnak megbarátkozni azzal a demokráciával, melynek szükségességét a ministerelnök ur Hódmezővásárhelyen kifejtette. En tehát arra kérem a kormányt, a belügyminister urat és különösen a ministerelnök urat,. hogy mindazon kijelentéseit, amelyek országszerte elismeréssel találkoztak, most már igazolja ugyanolyan tényekkel is, mert ma már ott tartunk, hogy beszédeknek nem tud az ember hinni. Egészen aláírom a jelenlegi törvényes olasz kormány ministerelnökének, Mussolininak azt a kijelentését, hogy ő a diplomácia régi rozsdás fegyvereivel szemben egy uj tételt állit fel és ez a tétel az, hogy semmiért nem adunk semmit ; a másik tétele pedig az volt, hogy egy szemért két szemet és egy fogért két fogat hajlandó adni. A kormány tehát ne elégedjék meg azzal, hogy hangoztatja a keresztény demokrácia követelményeit, a fajvédelmet, ellenben az egyes kormányzati tényéknél azzal homlokegyenest ellenkező gyakorlatot tapasztalunk. Jobban szeretnők, ha az egyes minister urak állandóan talán kereszténytelen beszédeket mondanának, de cselekedeteik lennének keresztények, azok lennének a fajvédelem szempontjait méltánylók és megvédelmezek. A szavak ugyanis elvesztették már értéküket, s a nemzet most már ott tart, hogy nem a szavaknak hisz, hanem tisztán és kizárólag a cselekedeteknek. Még egy dolog van, amelyre fel kívánom hivni a t. belügyminister ur figyelmét. Ha az iménti zajos incidens nem jött volna közbe, azzal kezdtem volna beszédemet, hog^y a magam részéről is hangsúlyoztam volna S lm Kálmán igen t. képviselőtársam által elmondottakat, nemcsak azért, mert parlamenti szokás, hogy a következő szónok a megelőző szónok beszédébe kapcsolja bele szavait, hanem azért is, mert tényleg merő abszurdum ebben a törvénytervezetben az, hogy az I. és II. osztályú szolgabíró sokkal előnyösebb elhelyezkedést biztosithat magának, mint a legalábbis ugyanolyan kvalifikációval biró orvos. Magyarországnak nemcsak a nagy- és a kis-entente az ellensége, hanem a tüdővész és az a számtalan járvány is, mely ebben a csonka, maradék Magyarországban annyira általános, hogy — amint most is olvastam egy statisztikai kimutatást — a tanárok, tanítók és kisemberek egész légiója sokkal nagyobb százalékarányban pusztul el, mint elpusztult a béke éveiben. Nagyon jól tudom, hogy ennek az is az oka, hogy nincs kereseti alkalom és az emberek nem tudnak annyit összekeresni, hogy magukat tiszteségesen táplálják és ruházzák, és megvédelmezzék a tél fagya és hidege ellen. Ezenkívül van még egy oka és ez az, amire Ehn Kálmán t. képviselőtársam mutatott rá : nincs ennek az országnak elég orvosa. Számtalan olyan járást és községet ismerünk, amely el tudná tartani orvosát, de vagy nem adnak olyan fizetést, hogy az orvos oda kívánkoznék, hogy meg tudja ott exisztenciáját ta*
