Nemzetgyűlési napló, 1922. V. kötet • 1922. október 20. - 1926. november 28.

Ülésnapok - 1922-59

vi november hó 23-án, csütörtökön. 170 A nemzetgyűlés 59. ülése 1922. ê egy alsóbb, kevésbé klasszikus rétegre, melynek megengedik, hogy válasszon nemzetgyűlési kép­viselőket. Ez tulajdonképen nem egyéb, mint lebecsülése a nemzetgyűlésnek, nem egyéb, mint lebecsülése a nemzetgyűlés tekintélyének, nem egyéb, mint megtagadása annak a szuverenitás­nak, amelyet ugy az első, mint a második nem­zetgyűlésen mindkét oldalról olyan sokszor, olyan nagy előszeretettel szoktak hangoztatni és vele dicsekedni. A ministerelnök ur hódmezővásárhelyi be­szédének volt egy részlete, melyet szintén nagy örömmel olvastunk. À ministerelnök ur, mint olyan férfiú, aki a külpolitika eseményei iránt is rendkivüli érzékenységgel bir és nemcsak ki­zárólag magyar újságokat olvas, hanem a kül­földi lapokat is állandóan figyelemmel kiséri, nagyon jól tudja, hogy az a front, mely a murman partoknál kezdődik és Albániában végződik, egy szélső demokrácia frontja. Vannak olyan kilengései, melyekről nem kivánok szólni, mert nem akarok fájó sebeket tépni, de bizonyos, hogy ma Európa háromnegyed részében a de­mokrácia, még pedig — hála Istennek — a nemzeti demokrácia izmosodott és hatalmaso­dott meg. Erre a nemzeti demokráciára utalt néhány mondattal a t. ministerelnök ur, mikor azt mondta, hogy a jövő kormányzati intézkedések ki fogják domboritani az ő felfogását a nemzeti demokráciát illetőleg, vagyis demokratikus szellemet fog majd bevinni mindenféle kormány­zati intézkedésekbe, tőrvényjavaslatokba és rendeletekbe. Nagy szükség van erre, különösen annál a törvényjavaslatnál, mely a homloktér­ben áll, amelyről sokat vitatkozunk a közigaz­gatás reformjának megvalósításánál. A közigazgatási reformra nagy szükség van azért, mert ezt a demokráciát nem láttuk eddig a vármegye közgyűlési termében. Amit a vár­megye faj védelmi és nemzetvédelmi szempont­ból produkál, az helyes és jó, csak a módszer­ben van tévedés, mert ugy látja az ember, hogy hasonlóan azokhoz az intézkedésekhez, melyekkel annak idején a munkásság megcsinálta a munkásdiktaturát, ugyanazzal a módszerrel és mentalitással, különösen a megszükitett választójoggal, a társadalmi osztályoknak bizo­nyos rétege, még pedig az a rétege, amely a háború kitörése előtt nagyon erősen nyeregben volt Magyarországon, a maga középosztálybeli diktatúráját akarja rákényszeríteni a nemzetre. Ez nem kell, erre a nemzetnek nincs szüksége. Hogy ez a célzatosság megvan, erre nézve vagyok bátor hivatkozni gróf Apponyi Albert t, képviselőtársunknak az indemnitási vita során elhangzott beszédére, amikor szintén rámutatott arra, hogy ilyen irányzat érvényesül a vármegyei politikában, hogy azok az urak, akik a háború előtti Magyarországot kormányozták, és akik — kritika most ne essék róla — bizonyos egyoldalú irányban vitték az ügyeket, most nem akarnak megbarátkozni azzal a demokráciával, melynek szükségességét a ministerelnök ur Hódmezővásár­helyen kifejtette. En tehát arra kérem a kormányt, a belügy­minister urat és különösen a ministerelnök urat,. hogy mindazon kijelentéseit, amelyek országszerte elismeréssel találkoztak, most már igazolja ugyan­olyan tényekkel is, mert ma már ott tartunk, hogy beszédeknek nem tud az ember hinni. Egé­szen aláírom a jelenlegi törvényes olasz kormány ministerelnökének, Mussolininak azt a kijelenté­sét, hogy ő a diplomácia régi rozsdás fegyverei­vel szemben egy uj tételt állit fel és ez a tétel az, hogy semmiért nem adunk semmit ; a másik tétele pedig az volt, hogy egy szemért két szemet és egy fogért két fogat hajlandó adni. A kormány tehát ne elégedjék meg azzal, hogy hangoztatja a keresztény demokrácia követelményeit, a faj­védelmet, ellenben az egyes kormányzati tényék­nél azzal homlokegyenest ellenkező gyakorlatot tapasztalunk. Jobban szeretnők, ha az egyes minister urak állandóan talán kereszténytelen beszédeket mondanának, de cselekedeteik lenné­nek keresztények, azok lennének a fajvédelem szempontjait méltánylók és megvédelmezek. A sza­vak ugyanis elvesztették már értéküket, s a nem­zet most már ott tart, hogy nem a szavaknak hisz, hanem tisztán és kizárólag a cselekede­teknek. Még egy dolog van, amelyre fel kívánom hivni a t. belügyminister ur figyelmét. Ha az iménti zajos incidens nem jött volna közbe, az­zal kezdtem volna beszédemet, hog^y a magam részéről is hangsúlyoztam volna S lm Kálmán igen t. képviselőtársam által elmondottakat, nemcsak azért, mert parlamenti szokás, hogy a következő szónok a megelőző szónok beszédébe kapcsolja bele szavait, hanem azért is, mert tényleg merő abszurdum ebben a törvényterve­zetben az, hogy az I. és II. osztályú szolgabíró sokkal előnyösebb elhelyezkedést biztosithat magának, mint a legalábbis ugyanolyan kvalifi­kációval biró orvos. Magyarországnak nemcsak a nagy- és a kis-entente az ellensége, hanem a tüdővész és az a számtalan járvány is, mely ebben a csonka, maradék Magyarországban annyira általános, hogy — amint most is olvas­tam egy statisztikai kimutatást — a tanárok, tanítók és kisemberek egész légiója sokkal na­gyobb százalékarányban pusztul el, mint elpusz­tult a béke éveiben. Nagyon jól tudom, hogy ennek az is az oka, hogy nincs kereseti alka­lom és az emberek nem tudnak annyit össze­keresni, hogy magukat tiszteségesen táplálják és ruházzák, és megvédelmezzék a tél fagya és hidege ellen. Ezenkívül van még egy oka és ez az, amire Ehn Kálmán t. képviselőtársam mu­tatott rá : nincs ennek az országnak elég orvosa. Számtalan olyan járást és községet ismerünk, amely el tudná tartani orvosát, de vagy nem adnak olyan fizetést, hogy az orvos oda kíván­koznék, hogy meg tudja ott exisztenciáját ta*

Next

/
Oldalképek
Tartalom