Nemzetgyűlési napló, 1922. IV. kötet • 1922. augusztus 25. - 1925. szeptember 19.

Ülésnapok - 1922-52

áiO A nemzetgyűlés 52. illése 1922. évi szeptember hó 16-án, szombaton. hogy nemzeti érzületben és nemzeti művelődésben fejlődhetett ez az ország. (Az elnöki széket Scitovszky Béla foglalja el.) A magyar színészetről beszélni, szinte közkeletű dolog, hiszen mindenki, aki az irodalomtörténetet olvasta, csodálattal láthatta azt a héroszi munkát, amelyet a kis vándorszínész truppok végeztek Magyarországnak — mondjuk meg őszintén, ahogy van — legsötétebb és legelmaradottabb vidékein, azt a nehéz és nemes kulturmunkát, ahol a maguk cifra rongyaiban játszották Shakespeare királyait, papirkoronával, fejükön, de szivükben a magyar nemzeti érzület tiszta lángjával, csodálatos fanatikus hittel és lelkesedéssel a maguk hivatásának magasrendűsége iránt*. Akármilyen naivnak tetszik is, hogy csak ilyen szavakkal tudok beszélni a magyar színészetről, fakónak, unalmasnak és szürkének találom minden szavamat : szeretnék minél melegebb, minél színesebb szavakat egymáshoz fűzni, mert eszembe jutt Flaubertnek, a nagy francia stilművésznek mondása, hogy az ember szava csak egy repedt üst, amelyeri csak medvetáncoltatásra alkalmas dalokat lehet kiverni, holott az ember szeretné elérzékenyiteni a csillagokat. Ez a lelkében annyira magasztos, de külsejében annyi rongyos művészet eljutott a maga kálváriáján az utolsó stációig és ma ott áll a magyar vidéki színészet, hogy egyre-másra becsukja templomait azon mostoha bánásmód miatt, amelyet tanúsít vele szemben a kultuszkormányzat és azok a kormányzatok, amelyeknek bizonyos vonatkozásukban az ő sorsának irányításában befolyása van. En nem tudom, hogy élnek-e még a t. Nemzetgyűlés tagjainak szivében azok a kedves és bájos emlékek, mikor egy-egy vidéki trupp megjelent az ország eldugott helyein és felütötte a maga színpadát? Én szerény vidéken éltem, távol Erdélyben, ahol valóságos eseményt jelentett falusi világunkban, ha jöttek a színészek és az ő összetákolt színpadukon hirdették a művészetnek leglángolóbb igéit, hirdették a magyar haza szeretetét és azokat a nagy gondolatokat, amelyeket a legnagyobb gondolkodók termeltek az emberiség nevelésére és gyönyörűségére. Nem tudom, vájjon ugyanaz az érzés fogja-e el a nemzetgyűlés tagjait ? Ugy érzem, hogy idegenül cseng a hangom ebben a teremben, pedig szeretném valami szuggesztív erővel az önök lelkébe plántálni azt a kötelességérzést, amelynek el kell fognia minden igaz magyar embert, amikor a vidéki magyar színészet sorsáról van szó. Akármilyen naiv is a lelkesedés, de komoly és rettenetes a helyzet, amelyben vannak, és ha nem nézzük is azt, hogy a színészet sorsa, amely itt veszendőbe megy, egyúttal a kultúra veszendő sorsát is jelenti, néznünk kell a szenvedő és nyomorgó embereket, akik munkásai ennek a művészetnek, néznünk kell azt a sok szegény színészt és szinészesaládot, akik a legnagyobb nyomorúság közepette problematikus jövő elé néznek. Itt meg kell jajdulnia minden szívnek és léleknek, ha nem is tud valamilyen melegebb vonatkozást találni a művészet kérdésével. A vidéki szinészet jajkiáltása a nemzet társadalmához csak a napokban jelent meg nyomtatvány formájában. Egyes lapok közöltek is részleteket. Ebben megállapítják azt, hogy az egész vidéki szinészet megsemmisülés előtt áll. Konkretizálják azokat a bajokat, amelyek sorsukat végveszélybe döntötték. Ezek között elsősorban leglényegesebben veszélybe dönti őket a szeptember 1-től foganatosított felemelt rendőri díjak terhe. A mélyen t. belügyminister úrral csak az imént volt szerencsém efelett eszmecserét folytatni és meg kell állapitanom azt, hogy ezek a rendőri díjak a maguk 400 %-os. felemelésével rettenetes terhet jelentenek a szerény jövedelmű kis vidéki színtársulatok számára, mert àzt a luxust mégsem szabad megengedni, hogy egy egészen kis befogadóképességű színházban négyöt rendőrtisztviselő és egyéb rendőralkalmazott teljesítsen inspekciós szolgálatot, amely nagy létszám mellett természetesen a rendőri díjak rettenetesen nagy magasságra emelkednek. Miért kell abba a színházba ilyen nagy rendőri létszámot kirendelni, amikor rendszerint nem találunk rendőrséget ott, ahol kell ; az utcai zavargásoknál és az utcai atrocitásoknál mindig későn érkeznek a rendőrök, ellenben a színház békés és művészetáhitó közönségének nyugalmát és rendjét — ugy látszik — nagy rendőri létszámmal kell biztosítani. Nagy megértés nyilvánul egyébként a művészet iránt a belügyminister ur és a rendőrség részéről abban az intézkedéshen, az a megértés, amelyet, sajnos, az utóbbi időben tapasztaltunk, mert a művészet iránti megértés — ugy látszik — kihalóban van. Vagy legalább is minek kell minősítenem azt a szerencsétlen gondolatot, amely pl. a Fővárosi Nyári Színház falai közt merült fel egy hallgatóban, aki különben a fővárosi törvényhatósági bizottságnak is tagja és előkelő ur, aki Madách Ember Tragédiájának hallatára arra a rémséges gondolatra jött, hogy az forradalmositja a lelkeket, mert a forradalmi zárójelenetben a Marseillaise hangjai csendülnek meg. Kérdem, mivé lett a magyar művészet, hogy ha a legszebb magyar művészeti termékekhez hozzá mer nyúlni a proíanum vulgus, a meg nem értés, egyvalakinek az a hihetetlen és a mai mentalitással teljesen ölelkező őrületes rémlátása, hogy már forradalmositást lát a Marseillaise-ben is, amely Madách Ember tragédiájában szerepel és amely semmi más, mint művészi aláfestése egy hatalmas zsenié nagy dinamikájának ; ha már ide is bemerészkedik ugyanaz a politikai mentalitás, amely ma meg1 fertőzi a magyar közéletet, amikor ; mindenki