Nemzetgyűlési napló, 1922. III. kötet • 1922. július 27. - 1922. augusztus 24.

Ülésnapok - 1922-38

340 A nemzetgyűlés 38. ülése 1922, ezeknek adható ki az illetőségi bizonyítvány. A hatóságok megkövetelik azt, hogy az 1910. évet megelőzőleg négy évvel, vagyis 1906 január 1-től osztozkodtak légyen a közterhek viselésében. Legyen szabad megemlítenem azt, hogy épen amiatt, mert nehezen tudják az illetőségi bizonyítványt megszerezni, vannak kitéve az ottani nyugdíjasok annak, hogy a jugoszláv kormány kegyetlen elbánása folytán a határra utasíttatnak. A Bácskai Hirlap 1922 július 13-iki számában »A vajdasági magyar nyugdíjasok az opciós rendelet áldozati« cím alatt igen ügyes cikkben sorolja fel az ottani nyugdíjasok nyomorát. Én csak egy részletet óhajtök ebből a nemzetgyűlés figyelmébe ajánlani és egy percre szíves türelmüket igénybe venni (olvassa) : »A vajdasági nyugdijasok csak nem régiben járultak a belügyminister elé azzal a kérelemmel, hogy emeljék fel nyugdíjellátásuk összegét. Ez a kérés még elintézetlen, de a magyarnemzetiségü nyugdíjasokat már is sokkal fontosabb ügy foglalkoztatja. Súlyos helyzetbe kerültek a vajdasági magyar nyugdíjasok és mintegy 3.000 család várja szívszorongva 9.000 családtaggal, hogy nem veszti-e el néhány héten belül azt a falat kenyeret is, amelyet eddig egy élet munkájának jutalmazásaképen az államtól kapott. A nyugdíjasok súlyos helyzetét az opciós rendelet hiányossága okozza. Majdnem naponta alkalmunk van foglalkozni ennek a rendeletnek téves magyarázatával és azokkal a zavarokkal, amelyeket a rendelet végrehajtása és meg nem értése okoz. A legújabban mutatkozó baj azonban mindennél súlyosabb és azzal a veszedelemmel fenyeget, hogy a vajdasági magyar nyugdíjasok lesznek az opciós rendelet áldozatai. Az opciós rendelet határidejének lejárata előtt néhány nappal komoly meglepetésben részesültek a vajdasági állami nyugdíjasok. Ezideig ugy volt, hogy a nyugdíjasoknak nem kell optálniok az S. H. S. királyság javára, miután az esküt a többi állami tisztviselőkhöz hasonlóan ők is letették. Az utolsó napokban azonban több vidéki hatóság azt a felvilágosítást adta, hogy a nyugdíjasoknak kérni kell az S. H. S. állampolgárságot, mert különben elvesztik a nyugdíjra való igényjogosultságukat. Könnyen elképzelhető, hogy ez a rendelet mily visszás hangulatot keltett fel. A vajdasági magyar nyugdíjasok optálása is a legtöbb esetben lehetetlenné vált. Az opciós kérvényükhöz ugyanis feltétlenül mellékelni kell az illetőségi bizonyítványt, amelyet a nyugdíjasok megszerezni nem tudtak.« Ez az az illetőségi bizonyítvány,, amelyet az előbb voltam bátor említeni. A legszomorúbb helyzetbe akkor kerültek ezek a nyugdíjas volt állami tisztviselők, amidőn az illetőségi bizonyítványt felmutatni nem tudták. Lakóhelyüket kénytelenek voltak elhagyni és a magyar határra menekülni, ahol több százan odúkban, a szó szoros érteimében — nem túlzás TT földalatti üregekben a Tisza partján, részben évi aug. hó 17-én, csütörtökön. Horgos, Röszke és Királyhalom környékén he* lyezkedlek el és várják az ottani kormány segitő kezét, amely mindmáig késik. Nem akarom részletesen ezeket a szomorú dolgokat felsorakoztatni, mert érzem, hogy a külügyi kormányzat meg fogja találni a módját annak, hogy ezek a nyugdíjasok ne sínylődjenek most már a határon és az ottani nyugdíjasok kapják meg tisztességes megélhetésüket. A nemzetgyűlés szivös engedelmével azonban szükségesnek tartom még, hogy egy kis szemelvényt olvassak fel a Bácskai Hirlap 1922 április 13-iki számában »Hazátlanok két ország határán« címen megjelent cikkből. (Olvassa) : »Csalódott, kesergő emberek, asszonyok ácsorognak hosszú vasutak körül az állomásokon, vágyó szemmel nézik a magyar határt és reménykedve ' szólítják meg minden percben a magyar összekötő tisztet. Ezek a horgosi hazátlanok, akik két ország határán megrekedtek, mert a kormány intézkedéseiről nem tudnak s a kormány nem akarja őket befogadni. Ezeket a szerencsétleneket a magyar államrendőrség visszatartja ; Jugoszláviába, régi lakásaikba nem térhetnek vissza, mert azt már régen elrekvirálták, de pénzük is elfogyott, vagonokban maradniuk nem szabad, de nem is lehet. Nem szabad azért, mert a vasútnak nagy szüksége van a vagonokra, nem lehet azért, mert a kocsiálláspénz az első napon 60 dinár, a második nap után 120 dinár és ez igy duplázódik állandóan. A könyörületes horgosi hatóságok valahogyan gondoskodtak a folyton szaporodó családokról, melyeknek száma több mint 100 és itt várják ezek, hogy vagy befogadtassanak, vagy pedig letelepedési helyükre, illetőleg a jugoszláv állam területén visszatelepülhessenek.« En ugy érzem, hogy a kormányzatnak már eddig is meg kellett volna tennie a lépéseket, ós ón azt hiszem, meg is tette már a lépéseket, hogy ezeket a sínylődő családokat valahogyan fedél alá juttassa és megélhetésüket biztosítsa. Hogy csak egy esetet mondjak, ott volt a kedvező alkalom, midőn a jugoszláv és a magyar államvasutak között több milliárdos egyezményt kötött a két kormány, midőn a jugoszláv mozdonyok és kocsik reparálásáról volt szó. Ennek keretén belül is meg kellett volna találnia a magyar kormányzatnak a módot arra, hogy a szerencsétlen nyugdíjasokon segítsen. Ugy tudom hogy a magyar kormánynak erről is tudomása van. Nem olvasom fel azt a két átiratot, amelyet a magyar pénzügyministerium és a ministerelnökség a Magyarországi vasutasok országos szövetségéhez Budapestre intézett, melyben türelemre intik és kilátásba helyezik, hogy meg fogják keresni az összeköttetést a jugoszláv kormánynál. Minthogy a ministerelnökség is megkereste a külügyi kormányzatot, én azt hiszem, a külügyi kormányzat máris megtette a szükséges lépéseket, amennyiben azonban nem tette volna meg, nagyon kérem a t. külügy-