Nemzetgyűlési napló, 1922. III. kötet • 1922. július 27. - 1922. augusztus 24.

Ülésnapok - 1922-38

 nemzetgyűlés 38. ülése 1922. évi aug. hó 17-én, csütörtökön. 339 1-ével szüntette be. Az időközben elhalt nyugdíjasok özvegyeit, akik az őket megillető nyugdíjigényekkel lépnek fel, ugyancsak elutasítják. A tüzelő-, világitóanyagok kedvezményéből a a nyugdíjasokat kizárták, a közszükségleti élelmiszerek, ruházati cikkek beszerzési kedvezményeit a nyugdíjasoktól elvonták, és a nyugdíjszabályzatban biztosított mérsékelt személyzeti jegyek, szabadjegyek kedvezményét a nyugdíjasoktól szintén elvonták. A szolgálatból elbocsátott vasúti alkalmazottakat nyugdíjkérelmükkel elutasították, egyes nyugdíjasoknak nyugdíjjárulékait beszüntették, alkalmazásban volt napidíjas nyugdíjasokat a szolgálatból elbocsátották. Látjuk tehát, hogy a jugoszláv kormány nem nagy jóindulattal kezeli az ottani, szerintem kötelességszerüleg ellátandó tisztviselők érdekeit. Több százra megy azoknak a nyugdíjasoknak a száma, akiket nyugdíjoktól megfosztott. Értesítette az összes nyugdíjasokat, hogy nyugdíj illetményeiktől meg fogja őket fosztani. Hivatkozik arra, hogy az ottani jugoszláv nyugdíjalapban máris 84 millió deficit mutatkozik. így kerül több mint 9000 családtagot számláló nyugdíjas, nyugbéres és kegydíjas exisztenciája a teljes megsemmisülés stádiumába. A Délmagyarországi Nyugdíjasoknak Országos Szövetsége már 1920 július havában memorandumot terjesztett a jugoszláv kormány elé, amelyben hivatkozott arra, hogy az 1892-ben Szentpétervárott megtartott nemzetközi vasúti kongresszus kimondotta, hogy a vasúti alkalmazottak által létesített nyugdíjalap nem azonos jellegű az életbiztosítással, mely ha kimerül, megszűnik, hanem ennek kötelezettsége mindig fennáll. A vasút mindenkori tulajdonosa összes vagyonával garantálja a nyugdíjak rendes kiutalásátlés ezzel a nyugdíjasoknak emberséges, gondnélküli megélhetését. Hivatkoztak ezek a nyugdíjasok az érvényben lévő nyugdíjszabályzatra is, amelyben azok a jogok, amelyeket ők hosszú évtizedek munkálkodásával szereztek, le vannak fektetve. Ugyancsak hivatkoztak ezek a vasutasok és az állami nyugdíjasok a trianoni békeszerződésre, amely biztosítja az utódállamokban lakó nyugdíjasoknak a tisztességes ellátást. Hivatkoztak arra is, hogy az utódállamban, Jugoszláviában a volt államvasutak több mint 10 milliárd értéket képviselnek és ezek az értékek alapját képezik annak az állami jövedelemnek, amelyből a jugoszláv kormánynak kötelessége az ottani nyugdíjasokat ellátni. Ezt a memorandumot megküldötték az ottani jugoszláv kormánynak is. Szabad legyen itt a Bácskai Hírlapnak 1920 okt. 15-iki számából röviden felolvasnom dr. Korosec Antun ottani vasutügyi ministernek idevonatkozó nyilatkozatát, amelyben az illető szakminister a küldöttséget kérelmével elutasította. Dr. Korosec a következőket mondja (olvassa) : »Benyújtott kórelmükre és memorandumukra vonatkozólag kijelentem, hogy mi annak idején nem átvettük a vajdasági vasutat, hanem meghódított területen birtokba vettük. Az 1892. évi szentpétervári nemzetközi vasutas kongresszusnak ezirányu határozata, amire hivatkoznak, itt semmisnek tekintendő, mivel arról a trianoni békeszerződósben nincs említés. így nem vagyunk kötelesek a Máv.-nak Jugoszláviában letelepedett nyugdíjasait fizetni, ha arra nincsen fedezet. Nyugdíjra vonatkozó követelésüket a jugoszláv állammal szemben azért sem érvényesíthetik, mert önök nyugdíjjogosultságukat a múltban a magyar államnál szerezték. A jugoszláv állam kormánya nem tartja magát illetékesnek arra, hogy ügyük érdekében a magyar kormánynál eljárjon. Ez a nyugdíjas vasutasoknak magánügye, intézzék el ezt maguk saját belátásuk szerint a magyar kormánynál.« T. Nemzetgyűlés ! Deputáció deputáció után következett és elmentek azok a küldöttségek az ottani belügyministerhez is, aki kijelentette, hogy nem zárkózik el az elől, hogy az ottani állami tisztviselők nyugdíjukat megkapják abban az esetben, ha igazolni tudják ottani illetőségüket. Epen itt van a legnagyobb hiba. T. i. annak idején a magyar állam törvényei felmentették a nyugdíjasokat ós az állami, valamint az államvasuti tisztviselőket az alól, hogy községi pótadót fizessenek. Már pedig az ottani jugoszláv kormány és alárendelt hatóságai azt mondották, hogy amennyiben a volt állami tisztviselők nem tudják igazolni, hogy ők a közterhekhez hozzájárultak, abban az esetben részükre a nyugdíjat nem fizetik ki, amennyiben azonban igazolni tudják, hosy a közterhekhez hozzájárultak, abban az esetben — miként a szerajevói és zágrábi szintén volt államvasuti és állami alkalmazottakkal szemben történik — nyugdíjaikat ki fogják fizetni. Amit ők eddig tettek, abban a humanitásnak végső pontjáig mentek el, mondja a jugoszláv kormány. Többet nem tehetnek. Hogy milyen humánus intézkedést tanúsított a jugoszláv kormányzat, legyen szabad felemlítenem, hogy pl. Szabadkán 52 vasutas nyugdíjas van, aki 100 dinárnál nagyobb nyugdíjat kap, és csak 50 van olyan, aki havi 200 dinár nyugdíjat kap, de több százan vannak, akik 60—70 dinárt kapnak, sőt van nem egy olyan, aki 30—28—18 dinár nyugdíjat kap havonta ós ebből kell életét tengetni. De a jugoszláv kormány ezirányu rendelete is sántit és nem jó indulatú. Bátorkodom ezt bizonyítani azzal, hogy az ott élő állami és államvasuti nyugdíjasok, tisztviselők, hozzátartozóik, kegydíjasok a közterhekhez hozzájárulnak annyiban, hogy a fogyasztási adópótlékot és a lakrészadót fizetik, de ennek ellenére az alárendelt hatóságok nem akarják kiadni illetőségi bizonyítványukat azzal, hogy annak idején községi pótadót nem fizettek, már pedig, amint ők mondják, a trianoni békeszerződés értelmében csak 43*