Nemzetgyűlési napló, 1922. III. kötet • 1922. július 27. - 1922. augusztus 24.

Ülésnapok - 1922-38

336 Â nemzetgyűlés 38. ülése 1922. évi aug. hó 17-én, csütörtökön. látom, hogy mai szervezetükben — akár a Szépművészeti Múzeumról, akár a Természettudományi Múzeumról, akár pedig könyvtárakról van szó — igen sivár állami hivatalok ezek, ahol épugy kezelik az embereket, mint ahogy az állami hivatalokban szokás. Hiányzik belőlük a frissesség, hiányzik belőlük az az odaadás, amelyet hiszem, hogy az állami hivatalokat körülvevő bürokratikus abroncs is előidéz, hogy t. i, nem tudnak olyan frissen, olyan odaadóan dolgozni, mint ahogy szeretnének és tudnának is, ha megfelelő szabadság állna rendelkezésükre. A mai helyzet olyan, hogy ha ennek a javaslatnak meddőségi paragrafusát alkalmaznák visszamenőleg, — a meddőségi paragrafus ugyanis kimondja, hogy meddőnek tekintendő az a tisztviselő, aki a gondjaira bizott könyvtári, levéltári illetőleg muzeális stb. anyagnak tudományos feldolgozása tekintetében huzamosabb időn át nem fejtett ki eredményes tevékenységet — nem tudom, hogy közgyűjteményeink igen t. tisztviselői közül, vezető igazgatói és alárendelt tisztviselői közül hányan tudnának megmaradni ennek a paragrafusnak alkalmazása mellett. Erdélyi Aladár : Akkor nem ismeri azokat az intézményeket ! Ez pedig könnyelműség . Várnai Dániel : Nem vádoltam senkit tudatlansággal. Azt mondottam, hogy ha visszamenőleg alkalmaznák ezt a paragrafust, akkor akadnának olyanok, akiket a tisztviselők közül ki kellene tenni. B. Prónay György: Ez már egészen más! Erdélyi Aladár : Ez már más ! Várnai Dániel : így értettem és ha precizirozom, akkor is igy hangzik. Az önkormányzat közgyűjteményeinknek megadhatna nagyon sok szabadságot, sajnos azonban, anyagiak tekintetében állanak igen rosszul. A beszerzés, az oktatás dolga igen nehezen megy, mert vagy hajlandóság nincs rá kellő mértékben, vagy pedig az anyagiakban állanak igen rosszul, amig rászorulnak arra, amit a törvényjavaslat 1. §-a is megállapit, hogy az önkormányzatba tömörült intézmények adományokat és hagyományokat is elfogadhatnak. Erre bizony nagy szükségük van ezeknek az intézményeknek, azonban kérdés, hogy adományok és hagyományok fognak-e jutni ezeknek az intézmnéyeknek, mert bizony a magyar társadalmat nem nevelték arra, hogy olyan mértékben, hogy eredményeket is tudjanak felmutatni, juttasson adományokat és hagyományokat ezeknek az intézeteknek. T. Nemzetgyűlés ! Én különösen a Szépművészeti Múzeum iránt is egy bizonyos megértetlen averziót, majdnem ellenszenvet látok épen hivatalos részről. Hiszen megesett az — akadnak egyesek, akik talán emlékezni is fognak arra — hogy 1914-ben vagy 1913-ban az egyik költségvetési bizottsági tárgyalás alkalmával a munkapárt részéről egyenesen inditványozták azt, hogy a Szépművészeti Múzeum gyűjteményei közül dobálják ki az úgynevezett szecessziós alkotásokat. Még az volt a szerencse, hogy ezek az urak minden olyan képzőművészeti alkotásra, amelyet nem tudtak megérteni, rámondták, hogy szecesszió és nem tudták azt, hogy a szecessziós képzőművészeti irányzat már épen tizenöt esztendővel azelőtt lejárta magát és más diadalmas irányzatok kerültek föléje. Csak annyit mondottak : Ez szecesszió, nem való magyar szépművészeti múzeumba, ezt ki kell dobni ! Ebből látom én az+, hogy egy hivatalos ellenszenv, egy bizonyos averzió mutatkozik, amelyet nem tudok megérteni ; ezért látom azt, hogy az önkormányzatot, az önkormányzat szerveit sem épiti ki ez a javaslat annyira, hogy ezeknek a közintézményeknek megfelelő szabadságot tudna biztositani. T. Nemzetgyűlés ! Amiért én voltaképen felszólaltam, az az, hogy rámutassak egy anomáliára, amely különösen, a Szépművészeti Múzeumban tapasztalható és amelyet talán másutt is lehetne tapasztalni, ha a többi muzeumok olyan látogatottságnak örvendenének, mint a Szépművészeti Múzeum. Általánosítani lehetne, mert ezt a hibát kisebb-nagyobb mértékben mindenütt fel lehet találni, de a legkártékonyabb hatással épen a Szépművészeti Múzeumra van. A Szépművészeti Múzeum képtára, szobrászati és építészeti osztályai nincsenek ugy rendezve, hogy egy olyan laikus látogató, aki bevetődik a múzeumba, vagy aid nemcsak egy séta alkalmával, hanem vágytól kergetve megy be, hogy meglássa és élvezze ennek a hatalmas kulturális alkotásnak hatásait, megértse, hogy tulajdonképen mi van előtte. Ha bemegy egy látogató a képtárba, kap, ha akar, meglehetős nagy pénzért egy katalógust, amely egyáltalában nem tájékoztatja semmiről. Ez a katalógus nevek és évszámok »gyűjteménye ; nincs benne korok szerint elosztva a képzőművészet sem építészeti, sem szobrászati részében. Én azt tartanám helyesnek, hogy a természettudományi muzeumokban is, de különösen a Szépművészeti Múzeumban, ahol képeket, szobrokat és épületrészeket lát a laikus látogató, adjanak annak a kezébe egy tárlat vezető katalógust, amelyet kezébe véve, szobáról-szobára haladva, meg fogja látni, hogyan fejlődött a festőművészet, a szobrászat és az építészet egészen az őskereszténységtől napjainkig. Hiszen abban az egyetlen tényben, hogy az architektúrában a román stilussal szemben diadalmaskodni tudott a csucsives, a gothikus stilus, az emberi elme olyan hallatlan lázadását látjuk, amelyet feltétlenül meg kell magyarázni a laikus látogatónak és épen ezzel a magyarázattal kell bele kedvet önteni, vágyát fokozni, hogy a múzeum többi képtárában is hasonló ismereteket szerezzen, hogy megtudja, milyen társadalmi és gazdasági háttere van egyik vagy másik kor művészetének, hogy milyen társadalmi, vallási és gazdasági hatások hozták létre ezt vagy azt a művészeti irányzatot. Mert egészen bizonyos az, hogy a művészet nem lóg ég és föld között, annak is köze van a gazdasági és társadalmi talajhoz, abból nő ki és koroknak gazdasági