Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.

Ülésnapok - 1922-30

422 A nemzetgyűlés 30. ülése 1922. évi Julius hó 20-án, szerdán. vagy eladták a teheneket a faluban 1 Egyáltalán nincs ott tehén vagy legelő, vagy mi az oka annak, hogy maga Pestre jön tejért ? — Hja, ott falun mi, szegény asszonyok nem kapunk tejet, nem kapunk mi ott semmit, kénytelenek vagyunk eljönni Budapestre, hogy bevásároljunk magunknak élelmiszert, — Hogyan lehet, hogy nem kapnak maguk élelmiszert ? — Hát kérem, falun csak azok élhetnek, akiknek terem, de akiknek nem terem, azok kénytelenek elmenni a városba bevásárolni ! — Dehát az a gazdasszony, akinek van, csak inkább odaadja önöknek ? — Dehogy • adja ! Nekünk olcsóbban nem akarja adni, mint amennyiért Budapesten is eladhatja, annyit pedig nem mer és szegyei tőlünk kérni, mint amennyit Budapesten a piacon kap érte, ennélfogva egyszerűen azt mondja, hogy nincs és igy éhenhalhatunk mellettük. Ha enni akarunk valamit, kénytelenek vagyunk Budapestre jönni és itt bevásárolni. Peidl Gyula : Fajvédelem ! Batitz Gyula : Ezt nem én mondom, hanem hallani lehet ezt a vasúti kupékban a szerencsétlen hadiözvegyektől. Amikor pedig még a vonatokban csomagvizsgálat volt, láttam igen sok könnyesszemü, elkeseredett hadiözvegyet, aki a gyermekének csak ugy tudott egy kis kenyérrevalót szerezni, ha kint szerte a falukon valamit összevásárolt és elhozta a fővárosba eladni, itt kereskedett vele, de mondhatom, hogy ha vonatkutatás volt, akkor a legszigorúbban, a legkeményebben, legkíméletlenebbül épen ezekkel a szerencsétlen harmadosztályú utasokkal bántak, ugyanakkor, amikor a második osztályban és az első osztályban igazán finom csomagokban szállították haza a vajat és zsirt Budapestre olyanok, akiket nem tekintettek lánckereskedőknek, pedig valójában a lánckereskedők ott tanyáztak, ott utaztak, mert azoknak megadatott a mód és lehetőség, hogy első osztályon utazzanak. Láng János : Kik voltak azok a lánckereskedők ? Batitz Gyula : Bizonyára nem munkásemberek voltak. A közbeszóló képviselő ur bizonyára a zsidókra gondol... Láng János : Nem én ! Batitz Gyula : . . . hát megnyugtatom, hogy voltak ott j ó keresztények is, nemcsak zsidók ! (Derültség.) T. Nemzetgyűlés ! Ugy-e bár épen mcst jelenik meg a kormány rendelete, amely azokat a munkásokat, akikre az előbb hivatkoztam, kitette az ellátandók kategóriájából. Azt megértem, hogy a kormány igyekszik az állam nyakából a nagy terheket levenni ; hiszen ez kötelessége is, hogy mennél kisebbre szabja az állam kötelezettségeit, különösen olyan kötelezettségeit, amelyek nagy terheket, nagy pénzösszegeket kivannak az államtól. Ezidőszerint azonban még nem látom elérkezettnek az időt arra, hogy azt a nagy munkásréteget, a fizikai munkásokat, a kereskedelmi alkalmazottakat továbbá a magánalkalmazottakat, magántisztviselőket kivegyék az ellátandók létszámából. Ez borzasztó veszedelmet rejt magában, mert amint az előbb már néhány példával igazoltam, lehetetlenné válik, hogy ezek a munkások az élelmiszereiket beszerezhessék, már pedig, amint a történelemből tudjuk, az éhes és korgó gyomor igen rossz tanácsadó szokott lenni. Épen a társadalmi rend fentartása szempontjából nem szabad tehát a kormánynak ezt a kategóriát most az ellátandók sorából törölni. Mert ha végre mégis törli, akkor a nyomorúság a lehető legmagasabb tetőfokára fog hágni és ez a nyomorúság, én nem tudom, milyen cselekményben fog kirobbanni. Nem akarok jóslásokba bocsátkozni, de ha visszapillantunk a történelem minden olyan eseményére, amely népmozgalmakkal, néplázadásokkal járt, akkor azt látjuk, hogy mindent éle ilyen néplázadásnak, kirobbanásnak mindenütt a tömegek nyomorúsága képezte a rugóját. Azt mondja a kormány, hogy ezt az ellátási kötelezettséget át kell háritani a munkaadókra. Jól van, hiszen nekem mindegy, annak a munkásembernek is mindegy, *hogy ki gondoskodik az olcsó lisztről, az olcsó kenyérről, csak fontos, hogy ő megkapja, azonban még nem láttunk a kormány részéről olyan intézkedést, olyan lépést, amely arra enged következtetni, hogy a gyárosokat, a nagyüzemtulajdonosokat kényszeriteni akarná arra, hogy ők igenis a munkabérek levonása és csökkentése nélkül gondoskodjanak a munkások ellátásáról. Ennélfogva egészen bizonyos, hogy ez a kormányintézkedés a munkásokat egyenesen a sztrájk fegyverének igénybevételére kényszeriti, mert kétségtelen az, hogy a ma fizetett 30—40 koronás órabérek mellett — amelyek aránytalanul csekélyek a megélhetésre, még ha jegyrendszer van is — nem tudják pótolni a hiányokat abból a pár koronából, amit talán bérjavitás formájában a munkaadók majd adni hajlandók lesznek. Egészen bizonyos, hogy ők nem fognak olyan messzemenő béremelést adni, amely pótolná az élelmiszer-kedvezmény elvonásával beállott ezen különbözetet. Ezzel tehát egyenesen a sztrájk fegyverének igénybevételére fogják a munkásokat kényszeríteni. Már pedig, hogyha közgazdasági szempontból sohasem kivánatos a sztrájk, a kizárás és a bojkott, annál kevésbé kívánatos az napjainkban, amikor arra kell törekednünk, hogy mindenki dolgozzék és a munkaüzés mindenki számmá lehetővé tétessék. Ezzel kapcsolatban ki kell jelentenem, hogy egyáltalában nem vagyok hive annak, hogy az állam bárkit is ellásson élelmiszerrel. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ebben a tekintetben határozottan azt az álláspontot képviselem, hegy meg kell adni a lehetőséget arra, hogy mindenki ott szeTezze be a szükségleteit, ahol tudja és ahol akarja. Tiltakoznom kell különböző szempontokból pl. az ellen, hogy amikor a munkásokat, kiveszik az el-