Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.

Ülésnapok - 1922-29

406 A nemzet gyűlés 29. ülése 1922. évi július hó 25-én, kedden. a váratlan szón van a hangsúly. Mert ha az az iparos, az a kereskedő, az a termelő előre tudja, hogy most három vagy hat hónapig ezekkel a fix tételekkel számíthat, akkor ő kalkulálni fog tudni. Hogy csak egy példát említsek, köztudomású, hogy például mig a nyers bőrből rendes cserzési eljárással kész bőr lesz, ez legalább hat hónapot vesz igénybe. Most hogyan kalkuláljon reálisan a gyár, ha a bőrt megvette és a cserző vedrekbe betette, amikor neki fogalma sincs arról, hogy milyen költségekkel és megterhelésekkel kell hat hónap múlva számolnia. Belátom, azt, hogy a kormány sincs abban a helyzetben, hogy a vasúti díjtételeket ne emelje. Mert hiszen épen valutánk leromlása és pénzünk elértéktelenedése egyik főoka annak, hogy úgyszólván óráról-órára kénytelenek vagyunk emelni mindezeknek az állami szolgáltatásoknak díjait, igy a szállítási díjakat, a vámtételeket s'ub. Azt hiszem azonban, hogy meg lehetne találni a módot arra. hogy amikor egy emelést elhatározunk, abban a rendeletben preciziroztassék az is, hogy az az emelés pedig addig és addig a napig érvényben fog maradni. Ezáltal olyan stabilitást biztosítunk a termelőknek, amely kétségtelenül ösztönzőleg fog reájuk hatni. Mint emiitettem., mi itt állunk a megcsonkított Magyarországban egy eléggé fejlett iparral ; egy olyan iparral állunk itt szemközt, amely nem erre a fogyasztó területre épült, amelynek az egész monarchia volt a fogyasztó területe. Kétségtelen tehát, hogyha ennek az iparnak iparcikkei csak a belföldi területen találnak elhelyezésre, akkor boldogulását itt nem fogja meglelni. A belföldi piacokat kellő vámvédelemmel biztosítani kell. Nekünk azonban külföldi piacokra kell törekednünk, hogy jobban fejezzem ki magamat, nekünk elveszített piacainkat kell visszaszereznünk. E tekintetben a jelenleg még ideig-óráig érvényben lévő régi közös vámtarifa, amelyet autonom vámtarifának hívnak, nyújt bizonyos lehetőségeket. Ezek a lehetőségek az úgynevezett kikészitési eljárásban vagy előjegyzési forgalomban vannak szabályozva, amelynek a lényege abban van, hogyha egy iparvállalat feldolgozás céljából hoz be nyersanyagokat vagy félgyártmányokat, s azokat újból mint kész iparcikkeket reexportálja külföldre, akkor ezekért a nyersanyagokért vámmentességet élvez. Ez igen helyes és tényleg az iparfejlesztésnek eddig úgyszólván egyedül bevált eszköze. En e téren azt a kérést intézem a kormányhoz, hogy ezt méltóztassék a legliberálisabban kezelni, méltóztassék ezt a kedvezményt a legmesszebbmenőié g megadni a gyáraknak, főleg a tekintetben, hogy a nyers anyagnak az identitása, azonossága, ne kutattassék, vagyis ha egy gyár beigazolja, hogy ugyanennyi nyersanyagot hozott be, akkor azonnal jogosultságot nyerjen arra, hogy annyi, a behozott nyersanyagnak megfelelő kész terméket ki is vihessen, mert amíg a nyersanyagot feldolgozza, — sokszor pedig minőségi virement-okra is szükség van — amig feldolgozza, mondom,, addig a külföldi piacok, annyira változhatnak, valutánk annyira eltolódhaiik, hogy az a gyár, dacara annak, hogy mikor m.egvette a nyersanyagokat, a legreálisabban kalkulált, már reexportálni nem tud. (ügy van ! jobbfélől.) A másik támogatás, amely nemcsak az iparnak, de nézetem szerint minden termelőnek egyaránt nyújtható, a vasúti díjkedvezmények biztosítása. Másfél évvel ezelőtt, midőn, tárgyalások folytak az iránt, hogy a magyar államavsutakat francia tőke venné kézbe, bármilyen tetszetős is volt ez az ajánlat és pénzügyileg bármennyire kedvezőnek nézett is az ki, őszintén megvallva komoly aggodalom fogott el nemcsak engem, hanem mindnyájunkat, akik ezzekkel a kérdésekkel foglalkoztunk. Mert hiszen köztudomású, hogy a közlekedési eszközök, és igy elsősorban a vasút, a vérkeringését adják a nemzetnek, s hogy képzelhetjük mi azt el, hogy mi céltudatos, tervszerű, gazdasági politikát folytassunk, ha a mi vérkeringésünket más irányítja, ha a mi ütőerünkön mindig más tartja a kezét ? Itt is ki kell jelentenem, hogy őszinte köszönettel és elismeréssel kell adóznunk azoknak, akik annak idején megakadályozták azt, hogy ez a terv valóra váljék. Mert most látjuk azt, s a jövő fogja megmutatni, hogy milyen óriási hatalmi eszköz az, hogy a vasút a birtokunkban van. Megmutatta a vasút, hogy igenis a kommün, a forradalmak, a háború pusztításait hogyan lehet céltudatos és ernyedetlen munkával mihamarabb helyrehozni, (ügy van ! ) Mindnyájan emlékezünk arra, hogy milyen állapotban voltak az államvasutak s ez volt a legfőbb érv azoknál, akik azzal argumentáltak, hogy nincs pénzünk, hogy ezt a vasutat újból rendbehozzuk, hogy közlekedésünket helyreállítsuk, kénytelenek vagyunk, mert koldusok vagyunk, idegen tőkének odaadni ezt az értékünket. S lám megmutatták azok, akik munkával és ernyedetlen szorgalommal dolgoztak, hogy a mi vasutaink az összes utódállamok között a legjobb állapotban vannak s tényleg mintaképül szolgálhatnak. (Ugy van! jobbfélől.) A vasutakat, általában a közlekedési eszközöket, nézetem szerint oly formában lehet — mint emiitettem — a termelés és több termelés szolgálatába állítani, hogy a régmúlt időben sokat szidott és kritizált vasúti díjkedvezményeket, az ugyneve"zett refakciákat újból életbeléptetjük. Ez nem olyan szubvenció, amely az államnak pénzébe kerül, ez nem olyan szubvenció, amelyre a vasút ráfizet, mert hiszen csak olyan cikkekre, olyan forgalomra lehetne, nézetem szerint, ezeket a díjkedvezményeket megadni, amelyek feltétlenül a többtermelést szolgálják, értve alatta azt, amidőn valamelyik iparvállalat bebizonyíthatólag feldolgozás céljára hoz be olyan nyersanyagokat, amelyek az országban nem szerezhetők be s midőn az iparvállalat tényleg a többlet-termelését, az országban már el nem helyezhető termelését, azokat az iparcikkeit, amelyeket külföldi nyersanyagból, külföldi számlára, mondjuk, bérmunkával dolgozott fel,