Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.

Ülésnapok - 1922-29

A nemzetgyűlés 29. ülése 1922. nak át kell éreznie, hogy a nagytőke és a munka mindenkor szemben álló energiák, és aki a numerus clausus eltörlésével kapcsolatban itt közbeveti magát, az nem a munkás érdekében, hanem a zsidó nagytőke érdekében emeli fel szavát. (Zaj a szélsöbaloldalon.) . Urbanics Kálmán: Ugy van! Hiába csodálkoznak rajta! Buday Dezső : A numerus clausust fenn kell tartani a mi viszonyaink között, mert mi gyermekeinket keresztény szerénységre és keresztény visszavonultságra neveltük. Ezeknek a gyermekeknek az életben startolni azokkal szemben, akik könyökölnek, akik tolakodnak, igen nehéz, és nekünk kötelességünk intézményesen megvédeni ezeket a gyermekeket, hogy az életben startolván, egyszersmind mindennapi kenyerükhöz is hozzájussanak. A. numerus claususon azt kifogásolom, hogy az csak Budapesten törvény és nem az ország összes főiskoláiban, ami módot ad ennek a törvénynek kijátszására. Épen ezzel a kérdéssel kapcsolatban vagyok bátor a t. Nemzetgyűlésnek a következő határozati javaslatot előterjeszteni (olvassa) : »Utasítsa a nemzetgyűlés a vallás- és közoktatásügyi minister urat, hogy a numerus clausus kiegészítésére terjesszen a Ház elé olyan törvényjavaslatot, amely szerint a most emiitett törvény hatálya az ország összes főiskoláira kiterjesztetik, és alkalmazást nyerjen a nosztrifikálásra bemutatott,diplomák elbírálásánál is«. Dénes István : Altalános helyeslés ! Buday Dezső: Ha nem hipokrizis az, hogy mi vállvetett munkával az ország gazdasági életét akarjuk szolgálni és fellendíteni, akkor nem ezekről a kérdésekről kell itt beszélni, hanem azokról a gazdasági vonatkozásokról, amelyekkel az inség csökkenését szolgálhatjuk. Szorosan az indemnitási törvényjavaslattal kapcsolatban a mélyen t. kormány 1922 november 1.-től megszünteti a tisztviselőknek különböző címeken kiutalt segélyeket. Amint magából a törvényjavaslatból kiveszem, azt hiszem, hogy ez a megszüntetés csak az 1922 május 1.-vel megszavazott u. n. átmeneti segélyekre vonatkozik. A kormánynak ez a szándéka egy kérdést hagy nyitva. Nem vagyok ugyanis tisztában azzal, hogy amennyiben a kormány ezeket a terheket át akarja hárítani a közületekre, a községekre és városokra, milyen módon fedeznék ezeket a községek és városok, vájjon a III. kereseti adó kepében kivan erről a kormány gondoskodni, vagy pedig olyan pótadó behozatalával, amelyről a törvényjavaslatban még említés nem tétetik. Talán az uj adótörvénnyel kapcsolatban lehetne a gondoskodást ebben a kérdésben akként -kiterjeszteni, amint Csizmadia képviselőtársam emiitette, hogy valamely közélelmezési adó behozatalával lehetne arról gondoskodni, hogy a fixfizetéses alkalmazottak az államban megélhetést találjanak. Örömmel állapitom meg ebben a kérdésben, évi julius hó 25-én, kedden. 375 hogy a kisgazdapárt részéről az adóemelés tekintebében jóleső megértés mutatkozott, és én teljesen bizakodó vagyok az iránt, hogy amikor megállapítjuk az államháztartás szükségleteinek minimumát, ugyanakkor ennek fedezéséről is gondoskodni kívánunk és miután a gondoskodás módját ezidőszerint másban megjelölni nem lehet, nem zárkózunk el a súlyosabb adó teherviselésétől sem. Ez az adóztatás azonban nem vihető keresztül színleges progresszivitással, hanem annak radikális alapon kell végrehajtatnia olyan módon, hogy a kisbirtok ós a kis jövedelmek azon a réven, hogy ezek alkotják az országban a többséget, igaztalanul ne essenek nagyobb adóztatás alá, mint ahogy progresszív adóztatás esetén a közép- és a nagybirtokot terhelnünk kell. Veszedelmesnek tartom az adóztatás kérdésében az aranyparitás emlegetését, mert ennek konzekvenciája nagyon sok ellentétet támaszt. Az aranyparitásban való adóztatás olyan súlyos terheket jelentene általában, amelyeket az adóalanyok nem fognak megbírni. De egyébként is veszedelmet látok ebben, mert ha a produktumokban az aranyparitást fogadjuk el, azt a kérdést kell felvetnem, miként díjazzuk a producenst, a munkást és amennyiben a munkások díjazásában is — amint szerintem konzekvenciaképen ezt el kell fogadni — az aranyparitás alapjára helyezkedünk, ez csak az állami tisztviselőknél olyan enormis kiadásokat igényel, amelyeket, azt hiszem, semmiképen sem tud a kormány beállítani a legközelebbi budgetbe. Talán 20—25 milliárdot involválna az, ha az aranyparitás alapján állapíttatnának meg a munkabérek és a kiadások. Ebben a kérdésben nagy előnyben vannak a fizikai munkások, amennyiben speciálisan az ipari termelésben nagyobb munkakinálattal áll szemben a kisebb munkáscsoport. Itt tehát el lehet érni, hogy esetleg aranyparitásban fizettessenek a munkabérek, azonban nagy veszedelmet látok az őstermelésnél. A földmivesmunkás ugyanis nem rendelkezik ma elegendő munkaalkalommal. Egy fontos és nehéz kérdése a földmivelésügyi kormánynak, hogy ebből a kérdésből olyan kiutat találjon, amelyre még ma senki sem mutatott rá. A kormánynak azt az intézkedését, amely szerint a tisztviselők létszámát apasztani kívánta, mindenképen helyeslem, sőt a magam részéről nem is tartom kielégítőnek. Mert amikor a volt 64 vármegye helyett ma csupán 16 vármegye igazgatásáról van szó, akkor én ebben az erősen megcsökkent percentben kívántam volna a tisztviselők létszámát is leszállítani és ha én a kormány álláspontját ebben a kérdésben elfogadom, ezt tisztán szociális szempontból teszem abban a reményben, hogy ugy az őstermelésnél, mint az ipari termelésnél a többtermelés elveinek megvalósulásával alkalom fog nyilni, hogy ezek a munkanélküli tisztviselők elhelyezést találjanak. Miután a kormánynak ebben a kérdésben nem