Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.

Ülésnapok - 1922-29

376 A .nemzetgyűlés 29. ülése 1922. évi Julius hó 25-én, kedden. lehetett más álláspontot elfoglalnia, mint hogy a rostánál az arravalóságot, az illető egyének szükségességét vette számba, én a magam részéről azokhoz a tehetős tisztviselőkhöz emelem kérő szavamat, akik arra a tisztviselői fizetésre ráutalva nincsenek, bár igen szorgalmasan és kötelességtudóan állják meg helyüket, de mégis arra a belátásra ébredhetnek, hogy a kormányelnök urnák itt ebben a kérdésben elfoglalt nézetével ellentétben rendelkezésre bocsássák állásukat azoknak a tisztviselőknek, akiknek számára az állás kenyeret jelent. Meg vagyok győződve, hogy a kormány álláspontja helyes volt e kérdésben, de meg vagyok győződve arról is, hogy ha ilyen módon a tehetős tisztviselők átengedik helyüket: a megüresedett helyekre mindenütt fognak találni megfelelő és arravaló egyéneket. Hivatkozni kívánok még egy körülményre, arra t. i., hogy a tisztviselői szolgálat tekintetében általánosan tapasztaljuk, hogy a közszolgálatban egyes tisztviselők vállára zuclul az összes teendő. Mig egyes tisztviselők a teendők oroszlánrészét látják el, számtalanan csak időtöltésből vannak jelen, akik a 8 órás hivatalos óra helyett csak 11 felé jelentkeznek. A helytelen és rossz munkamegosztás mellett nem csoda, hogy közigazgatásunk nem képes lépést tartani az igényekkel és a szükséglettel. Ha a hivatalos órákat mai keretben hűségesen és hivatalos teendőkkel töltik be, nem lesz restancia és elérjük a célt, hogy nem kell külonórázni. En a különóráknak ellensége vagyok. Belátható, hogy sok helyen azért rendszeresítették a különórákat, hogy egyesek több kereseti alkalmat nyerjenek, azonban ez csak ott indokolt, ahol hirtelen munkatorlódás áll elő, ugy hogy a munkát a rendes hivatalos óra alatt elvégezni nem lehetséges. A különórázást rendszeresíteni azért nem helyes, mert azok a tisztviselők, akik hasonló helyzetbe nem juthatnak, elkedvetlenednek és nem teljesitik kötelességüket megfelelően. Egyszer meg kell már végre állapítani a tisztviselőknek azt a minimális megélhetését, amelynek ellenértékét normális fizetés alakjában kell kiadni és nem különórák alakjában, mert ez a rendszer a munkamorál szempontjából nem hozza meg a maga gyümölcsét. Nem vagyok hive, sőt ellenzem azt, hogy a röviddel ezelőtt nyugdíjba küldött tisztviselőket ugyanazon helyre, ugyanazon munkakörrel külön díjjal visszahívjuk. Ez is egyik módja a felsegitésnek, de ezt ne alkalmazzuk akkor, amikor a tisztviselők ezreit vagyunk kénytelenek szélnek ereszteni nem azért, mert nincsen munka, hanem azért, mert nincs fedezet. Ezt a rendszert a magam részéről megszüntetendőnek tartom. A kisiparos érdekében főképen a szélsőbaltól vártam volna olyan felszólalást, amely a kisipari kérdésben a kisiparosok összes érdekeit hivatva lett volna feltárni. Az ipartörvény revíziója ugyanis nem meriti ki mindazokat a szükségleteket, amelyeket az iparosság méltán támaszthat. Az az egy körülmény, hogy az ipar képesítéshez köttetett, rendkívül nagy vívmány, azonban gyakorlati kivételében megkívánja a kisiparosság autonóm jogkörből fakadó beavatkozását. Nem elég, hogy a községi elöljáróság egyedül legyen hivatva annak az elbírálására, hogy valakinek az iparigazolvány kiadható-e vagy nem. Ha az iparoskamarák meg volnának teremtve, volna olyan autonóm fórum, amelyek ezeket a kérdéseket elbírálás és tanácsadás végett átadhatná a hatósághoz. Miután azonban ma ilyen fórum nincs, az ipartestületek autonómiája volna novelláris utón megbővitendő oly értelemben, hogy ezek bírálják el minden adott esetben az iparigazolvány iránt benyújtott kérelmeket, amelyeket a községi illetve kerületi elöljáróságok utaltak át hozzájuk. A kisiparosság mint önálló exisztencia a maga feladatát alig fogja betölteni, ha mi a hiteligények kielégítéséről, a nyersanyag beszerzésének lehetőségéről megfelelő módon nem gondoskodunk. A hiteligények kielégítése tekintetében a kisiparosság ki van szolgáltatva az önző nagytőkének, amely a keresztény alapon álló kisiparos szövetkezetek ellensége. Êz a nagytőke, mindenképen vonakodik a kisipari igények kielégítésétől, sőt amennyiben ilyen hiteleket valamilyen kényszer utján mégis folyósít, a kisiparos nem egyszer 25—30 százalékkal kapja meg a hitelt. Ez ellen intézkedéseket kell tennünk és ezen célból vagyok bátor egy határozati javaslatot benyújtani (olvassa) : »Utasitsa a nemzetgyűlés a kereskedelmi minister urat, hogy az ipartörvény revíziójával kapcsolatban az iparoskamarák létesítése iránt járjon el, és mindaddig, amig ezt a kérdést novelláris utón rendeznie nem sikerült, az ipartestületek hatásköre bővíttessék ki akként, hogy az iparigazolványok hatósági kiállítása az ipartestületek előzetes véleménye alapján eszközöltessék. Utasitsa továbbá a kereskedelmi minister urat a kisipari hitel, valamint a nyersanyagbeszerzés feltételeinek oly módon való szabályozására, hogy a kisiparos önálló exisztenciája biztosíttassák, nehogy a hitel és nyersanyag hiányában a jelenlegi törekvő kisiparosság kénytelen legyen a nagy gyáripari termelés szolgálatába állni.« Amikor a földbirtokreformmal kapcsolatban, szociáldemokrata oldalról is a földmivelésügyi minister urnák ezt a törvényjavaslatát nagy örömmel üdvözölték, amikor t. i. arról volt szó, hogy több önálló kis exisztenciát teremtsünk a földbirtok parcellázásával, ők tulajdonképen a saját kardinális elvük ellen foglaltak állást kétségtelenül népszerűségi alapon, mert hiszen az ország őstermelő ország lévén, nem közömbös, hogy a földmunkás miképen fogja fel a szociáldemokrata párt programmját. Itt tehát a törekvés az, hogy mentől több önálló exisztenciát teremtsünk, bár tudományosan és a praxis-