Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.

Ülésnapok - 1922-27

272 A nemzetgyűlés 27. illése 1922. évi július hó 21-én, pénteken. nak. Ennek a kolportázs-jogát megvonták azon a napon, amikor Andrássy, Haller és más t. képviselőtársaim Debrecenbe érkeztek, A kolportázs megvonása minden indokolás nélkül történt, nem volt hivatkozás semmiféle cikkre és semmiféle indokolást nem fűztek hozzá. Ennek a lapnak kolportázs-jogát több felszólalás ellenére még ma sem adták vissza és indokolás a mai napig sem került a lapkiadók kezébe. Kérdem az igen t. belügyminister urat. — már t. i. a mostanit — vájjon van-e tudomása erről az esetről és feltételezem róla, hogy ha van róla tudomása, nem fogja helyeselni elődjének azon teljesen törvény- és jogellenes cselekedetét, amellyel tisztán kortesszempontból egy abszolúte hazafias, nagyon is keresztény és nagyon kitűnően szerkesztett lapnak a kolportázs-jogát minden indokolás nélkül megvonta. (Zaj.) Gr. Andrássy Gyuía : Legitimista, az a baj ! (Zaj.) Őrgr. Pallavicini György : Egynéhány szavam mégis volna a volt belügyminister ur szerepléséről. Azt hiszem, hogy ebben az országban nincs senki, aki a volt belügyminister úrtól csak némi férfiasságot is várna. (Elénk derültség a baloldalon.) Egyet azonban megkövetelhetett volna mindenki, mert ezt a követelést, a szolidaritás követelését elismerik még sokkal alacsonyabb szférákban is, s ott zsíványbecsületnek nevezik, s ez az, hogy helytálljon azért, amit tett és csak akkor csússzon át más ministen székbe, amikor ezekért a kérdésekért helytállott. (Élénk helyeslés, taps és derültség a balés a szélsőbaloldalon.) Szilágyi Lajos: Megfutamodott! Rakovszky István : Ministeri Schieber ! (Élénk derültség a bal- és a szélsőbal oldalon.) Őrgr. Pallavicini György : Én egyáltalán megütközéssel látom azt a tendenciát, hogy mindenki igyekszik kibújni a felelősség alól és a kötelesség alól. Azt látom, hogy ma olyanokat hagynak cserben, akik régen ennek a rendszernek és a kormánynak támaszai voltak, cserbenhagyják őket és akár holttestükön is keresztülgázolnak, mert már nincs rájuk szükség. Ez nem magyar becsület, ez nem politikai becsület. Ha van barátom, kitartok mellette végig és ha le kell vonni a konzekvenciákat, akkor levonom a konzekvenciákat vele együtt én is. Ennek a taglalásába sem akarok belemenni, azt hiszem mindenki megérti, mit akarok ezzel mondani. (Mozgás.) Ami már most azt a közjogi ellentétet illeti, amely köztem és az igen t. kormány között van, erre vonatkozólag csak annyit akarok jelezni, hogy minden szavát aláirom annak a deklarációnak, amelyet igen t. képviselőtársam Apponyi Albert itt tett,"és egy szót sem akarok hozzáfűzni. Egyáltalán nem is érinteném ezt, és főleg nem akarnám újból felszakitani azokat a mély és be nem hegedt sebeket, melyek igen sok magyar ember lelkében sajognak, ha erre nem kényszerítene a ministerelnök urnák épen gróf Apponyi Albert képviselő, ur beszéde alatt tett egynéhány közbeszólása. Én nem vitatom azt a kérdést, hogy a kormány a múlt októberi napokban helyesen cselekedett-e vagy sem, ez nem tartozik a mai indemnitás keretébe, csak azt az egyet konstatálom, hogy az eszközök és a mód, ahogy ezeket az általa szükségesnek vélt lépéseket elkövette, olyan szégyenfolt Magyarország történetében, melyet lemosni, azt hiszem, soha nem lesz többé módunkban. (Igazi Ugy van! jobbfelöl.) A ministerelnök ur gróf Apponyi Albert képviselőtársam beszéde közben, aki a tatai esetet felemiitette, a következőket mondta: »Meséket találtak ki egyes urak, tudva meséket találtak ki a közönség félrevezetésére«. Minthogy a ministerelnök ur pár perccel ezen kijelentése előtt ugyanerről az esetről azt mondotta, hogy nem emlékszik rá, hogy ilyesmi történt volna, és minthogy én a múlt ősszel és télen, ha jól emlékszem, három izben interpelláltam ebben a tárgyban, kénytelen vagyok a dologhoz hozzászólni, bár nem tudom feltételezni, hogy a ministerelnök ur reám vonatkoztatta volna azt a mesekitalálási esetet, mert amennyiben mégis reám vonatkoztatta volna, ugy kénytelen volnék azt tisztelettel, de a leghatározottabban visszautasítani. Hogy a ministerelnök urat cserbenhagyta emlékezőtehetsége, annak bizonyítására bátor vagyok a magyar királyi belügyministerium kerületi nyomozó csoportja Szombathely 77/921. K. Ny. Cs. szám alatt kelt következő jelentését felolvasni. A jelentés először leirja a királynak Tatára való érkezését, azután a következőket mondja (olvassa) : »A személybiztonságot 14 Ostenburg-tiszt és önkéntes, a külső szolgálatot pedig a tatai csendőrség látta el. Ugyanazon éjjel két óra tájban három autó állt meg a kastély előtt, abból 20 felfegyverzett polgáriruhás egyén szállt ki, akik az ott szolgálatot teljesítő Pál István csendőrtiszthelyettest őrizetbe vették, a kastélyba berohantak, Ostenburg tisztjeit lefegyverezték. Az eset a csendőrszázados tudomására jutott, aki 12 csendőrrel a kastélyba ment és ott a polgáriruhás egyéneket lefegyverezték és átadták a Tatatóvároson tartózkodó Simánfalvy ezredesnek. A polgáriruhás egyének parancsnoka Kőváry nevű főhadnagy volt.« Ezt csak a ministerelnök ur emlékezetének felfrissítésére hoztam fel. Nem hiszem ugyanis, hogy ezt a mesemondást rám vonatkoztatta volna, mert én anélkül, hogy meséket mondanék el, órákhosszat tudnék beszélni olyan tényekről, amelyeket nem tartok alkalmasaknak, hogy a mai időkben elmondjak. Beszédem végeztéül még ki kell térnem egy kérdésre. Azt hiszem, hogy az uj nemzetgyűlés fogékonyabb lesz eziránt a kérdés iránt, mint a régi nemzetgyűlés volt. A téma ma is aktuális, mert még ma is nyugtalanítja a köz-