Nemzetgyűlési napló, 1922. II. kötet • 1922. július 13. - 1922. július 26.

Ülésnapok - 1922-25

1% A nemzetgyűlés 25. ülése 1922. évi július hó 19-én, szerdán. hogy világosság derüljön arra, telj esitette-e a cukorelosztó-bizottság kötelességét, igen vagy sem. Tett-e jelentést a kormánynak, igen vagy nem, hogy nem lesz elegendő cukor ? Tett-e propoziciót, hogy a cukor eresztessék be, mikor olcsó volt ? Mi volt az oka, hogy ha a kormány látta, hogy nem lesz elegendő cukor, nem engedte be a külföldi cukrot, akkor amikor az még olcsó áron meg lett volna vásárolható ? Miéit most engedünk be, amikor a még állítólag meglévő néhány száz vagont is paritásos áron akarják továbbadni a cukorgyárak, hogy még tovább kereshessenek és még inkább alátámasszák gyenge exisztenciájukat. Ez nem valuta-ügy, ez nem tartozik azok közé az esetek közé, amelyekkel szemben azt lehetne mondani : non possumus. (Igaz ! ügy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Itt világosan akarunk látni, azért L\ egy határozati javallatot nyújtok be amelynek értelmében kérem, hogy a Ház utasítja a kormányt, a pénzügyministert, hogy a cukorármegállapitás és ellenőrzés aktáit tegye le a Ház asztalára, A nemzetgyűlés utasítsa a kormányt, hogy a cukorgyárak terhére a cukorellátást kormánybiztosra bízza, kinek feladata a termelés és értékesítés ellenőrzése. Az elmúlt cukor-kampányban történt ármegállapítások és árrészesedés felülvizsgálására a nemzetgyűlés küldjön ki egy parlamenti vizsgáló -bi zottságot. A cukorügyhöz hasonló a szeszügy is. A szeszellátás Magyarországon a szeszkartellra vanbizva. A szeszkartell is, mint a legtöbb ilyen kartellszerü alakulás, altruista intézmény, melynek egyetlen célja, hogy lehetőleg minél kevesebb közvetítő haszonnal megterhelten juttassa termeivényét a fogyasztóközönséghez. Amikor egy kartell alakul, rendesen az szokott indokolásképen szerepelni, hogy a kartell egyrészt védeni akarja az illető iparágat az esetleges túlprodukcióból előállható termelési krízissel szemben, másré°zt pedig a közönség javára szabályozni igyekszik az árakat, nehogy a köz vetítőkereskedelem bekapcsolódása folytán túlságos megterhelés érje azt a cikket, melyet a kartellban egyesült gyárak előállítanak. Bizonyára ez volt a célja a szeszkartellnak is és most módjában volna a szeszkartellnak ezt az altruista célt nagyszerűen szolgálni, mert teljes egészében a szeszkartelltől függ, hogy mennyi szesz kerül eladásra Magyarországon, valamint, hogy milyen áron kerül a fogyasztáshoz. Minthogy a szeszkartell a kormány ellenőrzése alatt áll, a felelősségben a kormány osztozik a kartellel, és a kormány kötelessége figyelni arra, hogy a kartellek ármegállapítása ugy történik-e, hogy az megfeleljen az állam, a fogyasztók és a nemzetgazdaság érdekeinek. A szeszkartellnél a belső piac teljesen független a külsőtől. Csodálatos, hogy mig a többi iparvállalatok, pl. a cukorgyárak mind azt követelik, hogy termeivényeiket aranyparitáson adhassák el és tiltakoznak az ellen, hogy az ő produktumaik olcsóbbak legyenek a külföldieknél, harcolnak azért a paritásért, mely nekik pluszjövedelmet jelent, addig a szeszkartellnél teljesen megfordított a helyzet. A szeszkartell külföldre 60—70 K-jával adja el ugyanazt a szeszt, melyet a belső forgalomban hektoliterenként 215 K-val ad el, a kiskereskedelem pedig 400 K-ával. Itt a szeszkartell abszolúte nem törekszik a paritásra, a belső piacon nem akarja a szeszt szintén 60—70 koronájával eladni, mint eladja a külső piacon. Itt fázik az aranyparitástól, óvakodik tőle. Itt is csak azt tartja szem előtt, hogy ha a jelszó jó nekem, akkor követem, ha nem jó, akkor harcolok ellene. A cukorgyárnak jó az aranyparitás, a szeszkartellnek nem jó, a cukorgyárak tehát harcolnak az európai árért, a szeszkartell pedig Magyarországon sokkal magasabb szeszárt tart fenn, mint amilyen a világpiacon van. Farkas István : A munkabéreket nem a paritás szerint fizetik! Haller István: Itt van a só dolga. A só tudvalevőleg ezidőszerint külföldi import. A sót Németországból átlagosan 75 fennigért kapjuk kilónként, tehát mondjuk 2 K-ért, a forgalomban ellenben 12 K az ára nagyban, mert az állam nem kevesebb, mint 10 K részesedést vesz magának a só eladásából. Pedig a só a legközönségesebb cikk, melyre a legszegényebb proletárembernek is szüksége van, sőt neki a legnagyobb mértékben, mert ő eszik sózott kenyeret és hagymát a nyári időben. Ezt a sót is oly nagymértékben drágitja meg az állam, hogy nem háríthatja el magától a felelősséget, hogy itt is hozzájárult a drágaság fokozásához és hogy itt sem fejtette ki azt a ténykedést, melytől a drágulás enyhülését várhatnánk. De itt van a lakáskérdés, melynek hatása, azt hiszem igen súlyosan fog majd jelentkezni a drágaság felfelé való szökésében. Azt hiszem, felesleges jóslásokba bocsátkoznom ennek hatására vonatkozólag, hisz alig van talán köztünk olyan, aki ne kapott volna már egy-egy szerelmeslevelet, melyben jelzik neki, hogy milyen módon nőtt meg saját élettérbe és mit kell áthárítani a fix fizetésből élőkre, a munkásokra, a tisztviselőkre és szolgákra, mert végeredményben mindig ezek azok, akik az árdrágitás levét kénytelenek meginni. Sürgetésünkre egy drágaság ellen küzdő bizottságot küldtek ki. Farkas István: Árdrágító-bizottság! Haller István: Az ebben a bizottságban való működésünk tekintetében bizonyos félreértések kerültek a közvéleménybe, melyeket ezúttal vagyok bátor helyreigazítani. Mi munkálkodni akarunk abban a bizottságban, dolgozni akarunk azon folyamat enyhítésén, mely előttünk áll, és nem felel meg a valóságnak az, hogy mi sztrájkba léptünk volna és nem akarnánk résztvenni ezen bizottság tárgyalásaiban. Ellenkezőleg, mi azzal, hogy abstentáltunk, azt akartuk megmutatni, hogy nem vagyunk hajlandók részt venni az árdrágításban és hogy nem akarunk módot és lehetőséget nyújtani a kormánynak