Nemzetgyűlési napló, 1920. XVII. kötet • 1922. február 09. - 1922. február 23.

Ülésnapok - 1920-311

82 A nemzetgyűlés 311. ülése 1922. jelenlegi kormány akkor, amikor a külön e célra választott választójogi bizottság által nyolc ülésben megvitatott törvényjavaslattal a Ház elé lépett. Ezzel a javaslattal kei ülnek újból az érdeklődés homlokterébe és a tárgyilagos kritika bonckése alá mindazok a különböző oldalról jövő javaslatok és mindazok az egyformán tiszteletreméltó meggyőződésből eredő kontroverz kérdések, amelyek a választójog reformjával és a választási eljárás szabályozásával kapcsolatban koronkint minden nemzetnél annyiszor váltak már aktuálisakká és annyiszor tűntek már el a napi politika sülyesztőjében, hogy adandó alkalommal ismét felszinre vetődjenek. Mert a választójog kérdésében nyugvópontot a politikai élet nem ismer ! Minálunk legutóbb, alig négy esztendeje, 1918. évi február havától kezdődően négy teljes hónapon át tartott 31 ülésben vitatta meg szakszerűen a reformot az akkori vlálasztójogi bizottság. Külön választójogi ministeri um gyűjtötte egybe az anyagot. A választójogi minister teljes vezérkarral, egész táborral dolgozott az előmunkálatokon, az anyag egybegyűjtésén. Az ekként összehordott anyag felhasználásával készült és a javaslathoz csatolt mellékletek oly széles körben ismertették a választójog kérdését és annak történetét, és a bizottság, valamint a Ház plénuma előtt folyó viták oly alapos részletességgel ismertették a választójog irodalmát, a jog- és társadalomtudomány tárházából oly tömegesen sorakoztatták fel a pro és kontra merített érveket, hogy aki ezidőszerint e kérdéssel foglalkozni láván, az már csak taposott utón haladhat. A bizottság, vitában ugyan gyakran hangzott fel az az ellenvetés, hogy bizonyos tekintetben változott a helyzet. Van t. i. egy kérdés, mely sokat foglalkoztatta az integer Magyarország törvényhozását, amely kéjdés azonban csonka Magyarország keretén belül ismeretlen fogalommá vált. Ez egyeseket a lemondás politikájának álláspontjára és arra késztetett, hogy ma más szemszögből bírálják el a választói reform ügyét, mint azt annak idején, négy évvel annakelőtte tették. En azonban, aki a művelt világ legigazságtalanabb fércalkotásának, a ránk kényszeritett és lelkünkben soha el nem ismert trianoni békeszerződésnek élettartamát tiszavirágszerünek tartom, nem vagyok abban a helyzetben, hogy a választójog kérdésével kapcsolatban erről a helyről a lemondás politikáját hirdessem világgá. És abban a tudatban, hogy a választói törvény nem máról holnapra, hanem a következő nemzedékek számára szükséges alkotás, tagadásba veszem, hogy ebben a nemzetgyűlésben már csak a csonka ország területi viszonyaihoz alkalmazkodva hozzuk meg a törvényeket. (Helyeslés.) Nemzetem jövőjébe vetett törhetlen hitem megerősít abban a gondolatvilágban, hogy a csonka ország jelen parlamenti munkája nemcsak a mai Magyarország 14 vármegyéje számára, hanem a minden remény szerint fokozatosan felszabaduló évi február hó 11-én, szombaton. [ területrészek és előbb vagy utóbb az integer Magyarország 63 vármegyéje számára készül. (He' lyeslés a jobboldalon.) Mindezeket csak azért bocsátottam előre, mert ebből következik, hogy ily felfogás mellett igazán nem találhatok mélyreható különbséget az alig négy év előtti viszonyok és a mai állapot között. Csupán a lelkiismeretlen izgatás szülte októberi lázadás, az országpusztitó bolsevizmus tanulságait nem szabad vak elbizakodottsággal figyelmen kivül hagynunk, mert ha a szemünk előtt lefolyt keserves gyötrődésekből merített tanulságokból sem okulnánk, az nemzetünkre végzetes szerencsétlenséget jelenetne. (TJgy van ! Ugy van !) A most elmondottak alapján, tisztelt Nemzetgyűlés, felmentve érzem magamat attól, hogy az áttanulmányozott közös forrásból merítve, ép ugy átfogjam az anyagot, ép oly részletességgel foglalkozzam a javaslattal, amiként az a negyedik életévét el sem ért 1918 : XVII. te. alkotásánál megtörtént. De talán idő sincs arra. Csak egész röviden óhajtom emlékezetébe idézni a tisztelt Nemzetgyűlésnek azokat a határállomásokat, amelyekhez a választójog terén az ország időről-időre eljutott. (Halljuk !) Az első alaptörvény, az 1848 : V. te. 200.000 választó helyett 800.000-nek adott szavazati jogot és olyanokat vont az alkotmány sáncai közé, akik politikailog és közjogilag majdnem teljesen jogtalanok voltak, a magánjogok terén pedig csak igen korlátolt joggal rendelkeztek. Ez a törvény azonban csak incidentaliter hozatott, abban a feltevésben, hogy az annak alapján összeülő országgyűlés úgyis majd uj törvényt alkot. Ehhez a legközelebbi választótörvény meghozatalához azonban, miután Tóth Vilmos belügyminister igyekezete 1872-ben az ellenzék obstrukciója folytán hajótörést szenvedett, nem kevesebb, mint negyedszázadnyi várakozási időre volt szükség. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy megszülethessen a második választójogi törvényünk, az 1874 : XXXIII. te, amely azonban ahelyett, hogy fokozatosan kiterjesztette volna, sok tekintetben még inkább szűkebbre szorította a 48-as választójogot. Az igazi küzdelem homlokterébe a választójog kérdése, nem tekintve a szintén csak incidentális intézkedésnek minősíthető 1899 : XV. tc.-et, voltaképen a Kristófry-féle törvényjavaslattervezettel került. A kérdésnek akkori és a koalíciós kormányzat által tett igéret szerinti megoldására azonban mégsem kerülhetett a sor, mert az Andrássy-féle plurális javaslat még a bizottsági tárgyalásig sem jutott el. Majdnem négy évtizedig tartott tehát az ut, amig a harmadik választójogi törvény, az 1913 : XIV. te. fel tudta váltani az 1874 : XXXIII. tc.-et. Ez a Lukács László-féle tervezet alapján készült uj törvény azonban már születésekor magában hordta a korai elmúlás csiráját. Mint méltóztatik tudni, ennek a törvénynek meghozásából az ellenzék kivonta magát és e szépséghibáját a törvény sohasem tudta levetni. Nemcsak míná-