Nemzetgyűlési napló, 1920. XVII. kötet • 1922. február 09. - 1922. február 23.

Ülésnapok - 1920-310

A nemzetgyűlés 310. ülése 19,22. évi február hó 10-én, pénteken. 51 fogok térni arra, hogy hogyan képzelem el ennek gyakorlati kivitelét. Ugyanezen szakasz második bekezdése, amely minden huszévi tényleges szolgálatot eltöltött hivatalnok és köztisztviselő nyugdíjazását mondja ki, nézetem szerint egészen elhagyandó volna, mert ez a képzelhető legigazságtalanabb rendelkezés. Egészen eltekintve a menekültektől, ha az itt helyben dolgozókat veszem is, akik azáltal váltak feleslegessé, mert szerencsétlen országunk két harmadrészét elvesztettük, kérdeznem kell, vájjon mit tehet erről az a szerencsétlen hivatalnok? (Ugy van! balfelől.) És különben is épen ez a kategória az, amely teljes munkaerejében van, a legtöbb tapasztalattal rendelkezik, akinek munkája tehát, amennyiben elbocsátására semmi más alap nincs, minthogy már 20 évet töltött el állami szolgálatban, a legnagyobb értéket képviseli. Az előbb méltóztattak elvetni azt a határozati javaslatot, hogy az anyagilag függetleneket fel kell menteni állásuktól E kérdéssel kapcsolatban elhangzott itt az a közbeszólás, hogy egy erre vonatkozó felhatalmazás esetén visszaélések fordulhatnának elő, mert igen nehéz, vagy lehetetlen megállapítani azt a határt, hogy hol kezdődik az anyagi függetlenség. Ha arra hivatkozunk, hogy visszaélések fordulhatnak elő, akkor ne tessék egyetlenegy törvényt se hozni, akkor egyáltalában nincs szükség sem kormányra, sem nemzetgyűlésre, sem semmire, mert visszaélésekre minden törvény módot ad, s nem lehet olyan szabályt elképzelni, amellyel szemben visszaélés elkövethető ne volna. Az tehát, hogy egy ilyen rendelkezés visszaélésekre adhatna okot, nem lehet érv arra, hogy ez elől elzárkózzunk. Nekünk igenis fel kell ráznunk embertársaink lelkiismeretét, igyekeznünk kell elérni azt, hogy azok, akiknek 200, vagy nem tudom hány hold földjük van, akiknek sikerült ennyi és ennyi vagyont szerezniök, akiknek jövedelmező vállalataik vannak stb., szálljanak magukba, ébredjen fel a lelkiismeretük, s annak szavára hallgatva lépjenek félre, átadva helyeiket azoknak, akiket létszámfelettiségük különben nyomorba taszit. (Igaz ! Ugy van !) De még ezeknél sem mondom, hogy nyugdíjjogosultságuktól is essenek el Elvégre látjuk, milyen változó az élet. Lehet, hogy aki most a legjobb körülmények között van, később elszegényedik, (Igaz ! Ügy van ! balfelől.) ezért azt indítványozom, hogy a második bekezdés helyett, amely a 20 évet szolgált embereket hivatalból akarja nyugdíjaztatni, ez tétessék (olvassa) : »Hivatalból, vagyis az illető kérelme nélkül, az ellátási vagyis a nyugdíjigény fentartásának biztosítása mellett állásuktól felmentendők, ha ez a közérdek kára nélkül lehetséges — vagyis, ha mással pótolhatók az illetők — azok, akik fizetésüktől eltekintve anyagilag függetlenek.« És most következnek azok a bekezdések, amelyek módosítás alá esnek, amely módosításról azonban nem tudom, de feltételezem, hogy ugy voltak fogalmazva, hogy vagy nyugdíjat, vagy végkielégítést jelentenek. Feltételezve, hogy ez tényleg így van, az összes bekezdések után uj bekezdésnek, esetleg uj szakasznak felvételével javaslatba hozom azt, hogy egy átszervezési, átmeneti osztály állittassék be, amely a tisztviselők elhelyezéséről gondoskodik. Ez az a gondolat, amelyet tegnapi felszólalásában Szabó József t. képviselőtársam is megemlített már. T. Nemzetgyűlés ! Előttünk áll az élet a maga temérdek változatosságával, s be kell látnunk, hogy egy ilyen nagy dolgot egyetlen törvényszakasszal elintéznünk nem lehet. Létesítenünk kell tehát egy szervet, amely együtt tud érezni a háború által sújtott szegény testvéreinkkel, s amelynek van ideje arra, hogy külön-külön beszéljen az összes érdekeltekkel, kikérdezve őket családi viszonyaik, tehetségeik, hajlamaik felől, hogy ezen az alapon gondolkozhassak arról, hogyan és mily módon lehet őket más pályán elhelyezni. Ennek az átszervezési osztálynak feladata tehát az lenne, hogy a különféle kenyeretadó pályákra, vállalkozási és elhelyezkedési lehetőségekre vonatkozólag tervezeteket készítsen, azokat benyújtsa az illetékes ministernek, akinek hatáskörébe ez tartozik, s a minister azután ezeket a propoziciókat vagy elfogadja, vagy nem. En ebben az indítványomban nem kívánok semmi pénzáldozatot, ez nem ütközik semmiféle egységes tervezetbe sem, mert egyszerűen csak arra akarok módot adni, hogy egy életnélküli paragrafus helyett egy élettel dolgozó szerv gondoskodjék ezekről az emberekről, akik valóban megérdemlik, hogy minden lehetőt megtegyünk érettük. (Igaz! Ügy van!) Hogy még közelebbről jelezzem, hogyan képzelem ezt a munkát, legyen szabad utalnom arra, hogy szerintem ez a szerv tehetne előterjesztést azon tisztviselők felmentésére vonatkozólag is, akikről azt állítjuk, hogy anyagilag függetlenek. Ugyanez a szerv összeköttetésbe léphetne a földbirtokrendező bírósággal, mert nem látom be, hogy ha a háborús rokkantak földet kapnak, miért ne kaphatnának ezek a szintén a háborútól sújtott szegény, elbocsátásra itélt tisztviselők is gazdálkodás céljára egy kis beltelket, mondjuk a végkielégítés mértékében, a városokhoz közel, hogy ott kertészkedhessenek s ezáltal a közélelmezést is megkönnyitsék. Szó lehetne arról is, hogy részvénytársaságokban, vállalatokban tömörittessenek s hogy bizonyos tőke bocsáttassék rendelkezésükre, amely azonban nem haladná meg azt az összeget, amelyet különben végkielégítés címén igényelhetnének. Fel lehetne használni ezt a szervet arra is, hogy üzleti nexusok létesítése végett érintkezésbe lépjen a külföldi államokkal és az állam által kézben tartott ideiglenes kitelepítéseket szervezzen. Mert, t. Nemzetgyűlés, kérdeznem kell, vájjon, ha pillanatnyilag az a szomorú helyzet áll fenn, hogy itt nem tudunk megélni, T