Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.
Ülésnapok - 1920-299
A nemzetgyűlés 299. ülése 1922. évi január hó 27-én, pénteken. 77 sége megmarad. (TJgy van ! Ugy van ! jobbfelöl.) Igaz, hogy a gyáripar néhány kézműipart teljesen megszüntetett, teljesen fölöslegessé tett, de arra is kell hivatkoznom, hogy igen sok kézműipari ágat teremtett és igen sok kézműipari ág nem tud lenni gyáripar nélkül. Azért helyes dolog az, hogy a gyáriparnak és a kézműiparnak egyetértőleg, egymás mellett kell az ország javára dolgoznia. Nem helyes az az elv, amely azt mondja, hogy vagy gyáripar vagy kézműipar. Látjuk, hogy ezek egymást kiegészitik az életben, és ha a gép meg is csinál mindent, amit az ember kivan és oldalánál az embernek csak vigyáznia és a gépet gondoznia kell, mégis az ipari cikkeknek szint adni, azokba lelket önteni, azt szakképzett kézműiparos van leginkább hivatva. Ha kutatom a kisipar pangásának okait, ha kutatom azokat az okokat, amelyek a kisipar romlására vezettek, azt látom elsősorban, hogy nemcsak a szabad ipar az, amely romba döntötte a kézműipar virágzását, hanem mindenekelőtt rá kell mutatnunk arra az okra is, mely abból keletkezett, hogy az egész gazdasági élet struktúrája átalakult, hogy átmentünk a tömegtermelésre, amely téren a kézműiparosság kevesebbet tudott produkálni, mint a géppel rendelkező gyáripar. Másik oka volt a kisiparosság romlásának az, hogy a szükségletek kielégítése eltolódott. A középkorban évszázadokon át nem változtak az iparcikkek, de a modern korszakban a divat szerint úgyszólván óráról-órára változnak, a gyáripar mindig ujabb cikkeket dob ki, az ipar nüanszai változnak, és igy természetes, hogy a kézműipar, amely e téren nem tudott versenyezni a gyáriparral, lemaradt. Harmadik oknak ott látom a forgalmi eszközöknek tökéletességét, amely ma már nem ismer faluhatárokat, községi határokat, nem ismer városi határokat, távolságokat, nem ismer világrészeket sem, hanem a legrövidebb idő alatt át tudja vinni a legtetszetősebb iparcikkeket az egyik világrészből a másikba és a forgalom fejlődésével a legkisebb faluban a legkisebb cipésznek is óriási versenyt tud támasztani. A negyedik okot azonban magában a kisiparosságban látom, amely látta a gépipar fejlődését, amely látta társainak pusztulását és igy elvesztette bizalmát önmagában, és társaiban nem azt az egyforma küzdőtársat látta, akivel ha összefog, helyét minden tekintetben meg tudja állni, hanem látta társában azt az embert, azt a versenytársat,. aki az ő kenyeréből szakit le egy darabot. Ötödik oknak azonban ott kell látnom magát az államot is, mely épen azért, mert a szabadipari fejlődés alapján állott évtizedeken keresztül, nem ragadta meg mindazokat az eszközöket, amelyeket épen a kézműiparosság szempontjából meg kellett volna ragadnia. Egy bizonyítékot akarok csak felhozni ebből a szempontból. Mig a háborúban a sok kiadott közmunkát, sok ipari megrendelést minden ország, különösen a németek, arra használta fel, hogy kisiparosságukból izmos, erős és jóléttől duzzadó kisiparosságot teremtsenek, addig ezt mi magyarok nem tettük meg. A mi államférfiaink, a mi háború alatti iparpolitikusaink elfelejtették azt, hogy azt a hatalmas tőkét, amelyet ipari megrendelésekbe fektettek a háború következtében, iparunk fejlesztésére, kézműiparosságunk alátámasztására használják fel. Az egész háború alatt az ipari megrendelésekre kiadott összegekből csak 50 millió korona jutott a kisiparosságra. Akkor, amikor milliárdokat adtak ki ipari cikkekre, a magyar kézműiparosság ebből csak 50 millió koronát kapott. Ha figyelemmel kisérem a német vagy porosz államnak iparpolitikáját, azt látom, hogy azt a sok milliárd és milliárd koronát, melynek kiadására a háború rávezette és rákényszeritette, valamint a közmunkákat is, arra használta fel — amint fel kellett volna használnia Magyarországnak is — hogy kézműiparát fejlessze^ és a német hadügyminister a háború végén büszkén hirdette, hogy a német kézműipar fejlesztésére, a német kézműiparosság alátámasztására az ipari megrendelésekből több milliárdot juttatott éppen a kézműiparosságnak. Ennek meg is látszik a hatása, mert ma már Németországban sokkal kisebb azoknak a száma, akik minden segítség nélkül dolgoznak, holott ilyenek a háború előtt óriási nagy számban voltak. Az ipari polgári osztálynak, ennek a produktiv rétegnek a fejlesztését nemcsak a magyar állam tekintette első céljának, hanem más államok is, eltekintve Ausztriától, Svájctól, Németország is hatalmas lépéseket tett kézműiparának fejlesztése terén. Hazánkban a kisiparosságnak, a kézműiparosságnak a jelentősége különösen a következő adatokból tűnik ki. Egész ipari termelésünket részint Szterényi báró, részint Wekerle becslése szerint 1910-ben öt milliárdra tették. Ebből az egész ipari termelésünkből gyáripari üzemekben előállított iparcikkek értéke körülbelül három milliárd, a kézműipari műhelyekben előállított kézműipari cikkek értéke pedig körülbelül két milliárd, tehát a magyar ipari termelésnek körülbelül 40%-a kézműipari műhelyekben, illetőleg nem gyárakban történt. Ha semmi más, ez mutatja annak nagy jelentőségét, hogy a magyar államnak törekednie kell arra, hogy azt a kézműipart, mely ipari termelésének 40%-át szolgáltatja, alátámassza, fejlődésre képessé tegye. Az idők kívánalmaihoz képest a magyar állam is hozzáfogott az ipar fejlesztéséhez. Már a kiegyezés utáni időkben a kormány olyan összegeket vesz fel költségvetésébe, melyek az iparfejlesztés céljait szolgálják. Igy 1868-tól 1880-ig, tehát 13 esztendő alatt évenként 416.000 koronát, átlag 320.000 koronát találunk a kormány