Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-299

â(*> Â nemzetgyűlés 299. ülése 1922. évi január hô 27-ên, pénteken. felrázták, felébresztették a magyar nemzet ön­tudatát, és máról-holnapra az egész magyar nemzet figyelő szeme egyszerre arra irányult, hogy Magyarországot gazdaságilag erősítsék, gazdaságilag izmositsák. A XVIII. században egy csodálatos eszme vetette fel fejét. Amint minden kornak megvan a maga uralkodó eszméje, megvan a maga gon­dolata, amely felfelé törekszik és igyekszik ezre­ket, százezreket és egész népeket a maga erejé­nek meghódítani, ugyanúgy volt a XVIII. szá­zadnak egy csodálatos eszméje, a manchesteriz­mus, a gazdasági liberalizmus tana, amely akkor vivta küzdelmét a középkor eszméivel. Az volt a manchesterizmus tana, hogy ugy, amint a természetben minden szabadon fejlődik, amint nem nyúl bele senkisem a természetnek szabad fejlődésébe, ugyanúgy legyen az ipar és keres­kedelem terén is : senki, az állam se nyúljon bele az emberek harcába, sem a munkának, sem a tőkének harcába, mindenki szabadon fejlőd­hessék, mindenki azt tehesse, ami neki kell, és ezzel útját nyitotta a tőke szabad fejlődésének. Azt az elvet valósította meg, amelyet ugy lehet összefoglalni, hogy aki birja, marja, Ezt nem­csak elméletekben, nemcsak könyvekben, nem­csak gyűléseken hirdette, hanem a törvényekben is megmerevedett, a törvényekben is megvalósí­tották azt, amit elméletben hirdettek. A manchesterizmusnak, a gazdasági libe­ralizmusnak óhajtásait a francia forradalom való­sította meg máról-holnapra. Az első francia köztársaság eltörölte a céhrendszert, 1791 ápri­lis 1-től kezdve szabaddá tett minden ipart és attólfogva egész Európában végigvonult a szabad iparnak diadalútja. De nemcsak Franciaország, utána 1810-ben Poroszország is törvénybe iktatta az ipar szabadságát, az iparűzést teljesen sza­baddá tette Ausztria is 1859-ben, hazánkban pedig császári paranccsal léptették életbe az ipari szabadságot. Később, a kiegyezés után, mikor már alkotmányos kormányunk volt, miután ez a kormány is a szabad ipar álláspontján állt, gazdasági politikájában őt is a gazdasági liberalizmus vezette, ezt a rendeletet, ezt a csá­szári parancsot egyszerűen elfogadta és az 1872. évi VIII. te. alakjában azt, amit az osztrákok meg­csináltak, az 1859. évi törvényt egyszerűen átültették magyar területre is és ezen törvény szerint az iparűzés teljesen szabaddá lett, min­den önjogu egyénnek teljesen szabadságára volt bizva, üz-e ipart és milyen ipart, a segéd és tanuló viszonyát a munkaadóval szemben tel­jesen szabaddá tette. Az iparszabadság törvénybe iktatása össze­döntötte a céhek szervezetét, a céhek jogaiktól megfosztattak és mindaz a jótékony hatás, amelyet az ipar üzésénél, az iparengedélyek kiadá­sánál gyakorolt, teljesen megszűnt, mindenki olyan ipart űzhetett és ott űzhetett, ahol milyen és ahol neki jól esett. Az iparszabadság, amely hirtelen, fokoza­tosság nélkül érvényesült az életben, nagy vissza­hatással volt épen a magyar iparra, tönkre­tette az iparosok százezreit, a szabad iparűzést, a kereskedelem szabad gyakorlatát olyan elem használta fel, amelynek első célja nem az ipar­fejlődés volt, hanem tisztán csak a hasznot, a rebachot tekintette és mindent elkövetett, hogy az iparból minél nagyobb hasznot húzzon. Az iparnak közönséges szállítói, vigécei lettek és az Ausztriából behozott gyáripari cikkekkel elárasz­tották egész Magyarországot. Az iparosság las­sacskán észrevette, hogy nem bírja tovább ezt a versenyt, kuncsaftjai elmaradtak, megrendelés nélkül maradtak, és a magyar kézműiparosság, amely valamikor szép vagyonnal rendelkezett, amely a jólét magaslatán állott, lassacskán észre­vette, hogy vagyona elkallódik, tönkremegy, és szépen ő is bement a proletárok közé a gyá­rakba. Hazánkban a kézműipari foglalkozás az utóbbi évtizedekben nem tartozott azoknak a foglalkozásoknak körébe, amelyek okvetlenül a vagyonosodást mozdították elő. A kereskedelmi tudatlanság, amely iparosaink között megvolt, nem tudta felvenni a versenyt az ügyes keres­kedelemmel, nem tudta felvenni a versenyt azok­kal szemben, akik nemcsak iparosok, hanem ke­reskedők is voltak. A magyar kisiparos erősen patriarkális szellemű, ragaszkodik a múlthoz, erősen konzer­vatív felfogású és nem igen hagyja el a meg­szokott, teret és az ipari fejlődéssel, a modern­séggel kapcsolatosan nem tudta a gyáripar ügyes­ségét mindenben követni és lemaradt abban a versenyben, amely az ipar terén lejátszódott. Kiképzése visszamaradt, módja, hajlama sem volt hozzá, hogy szellemi nívóját emelje. Amig egyedül, versenytársak nélkül élt az iparban, amig egyedül állt a vidéken és ő uralkodott a vidéki piacon, addig minden ugy volt jól, ahogy ő csinálta, addig az győzött, amit ő csinált és ő hozott a piacra: de mikor az osztrák gyár­ipari verseny felütötte fejét, lemaradt arról a versenyről. Rászabadítottak az iparra mindenféle kétes elemet, (Ugy van! Ugy van! a középen.) rá­szabadították azt az elemet, amely nagy tőké­vel rendelkezett, és a szabadság jelszava alatt tobzódott a szabadosság, a szabad ipar leple alatt pedig a szorgalom küzdött a kontárok hadával. Xem sirjuk vissza a cserzővargák, a tímárok, a gyertyaöntők, az irhagyártók mes­tersége korát, tudjuk, hogy ezt a tömegszükség­letet sokkal jobban látja el a gyáripar, amely­nek még nagy hivatása van a jövőben. A gyár­ipar azonban nem küszöbölheti ki a kézműipa­rost, mert a kézmuiparosságnak mindig marad egy tere, ahol mindig ő lesz az ur. Ha bele­éljük magunkat a XIX. század második felébe, és figyeljük az iparfejlődés korszakait, látjuk azt, hogyha a gép sok mindent el is tud végezni, ott, ahol egyéni izlés kell, ahol egyéni szint kell adni minden cikknek, a kézműipar ereje, fensőbb-

Next

/
Oldalképek
Tartalom