Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-308

394 A nemzetgyűlés 308. ülése 192, 2. évi február hó 8-án, szerdán. morva-szlávoktól, hanem azon ősrégi szlávoktól származnak, akiket a magyarok itt találtak, és akik beleolvadtak a magyarokba. A történetírók kimutatták, hogy a Felső-Magyarországban levő tótok nem a magyarok által itt talált eredeti szlávok, hanem ezeket már a magyarok telepitették be a Kárpáton felüli otthonukból. Hiszen Felső-Magyarország vármegyéi lakatlanok voltak; Liptó megyében a XII., XIII. században a király disznai legeltek. A legkomikusabb az az állítás, hogy Európát a cseh-szlovákok védelmezték meg a keleti betörések ellen, mert Magyarország részben elesett, elbukott, részben behódolt a töröknek, és mert abban az időben vérükkel védték meg Európát, most tehát az legyen a jutalmuk, hogy elveszítsék a régi területeket! Szóval a legálnokabb, legravaszabb historiahamisitással, földrajzi hamisítással állunk szemben, melynek az a tendenciája, hogy az Ipoly foíyó nem lehet Cseh-Szlovákia határa, hanem előre kell tolni a hegyekig, mert ott még szláv falvak vannak, amelyek Szlovákiához tartoznak. A tanulság ebből az, hogy nem szabad szemet hunynunk ezen dolgok előtt, hisz épen azért, mert ezeket a dolgokat eddig nem méltattuk kellő figyelembe, vesztettünk annyit Magyarország területéből. Elhitették pl. a földrajzot nem ismerő franciákkal, hogy a Szeged és Szabadka közti határt hajózható folyó alkotja, amely azonban olyan kis patak, hogy nyáron kiszárad. Azt tüntették fel a Ferencz-csatorna gyanánt, pedig az 40—50 kilométerrel alább van. Elhitették továbbá velük, hogy Várad Erdély határain belül van. Ugy látszik, ugyanígy szeretnék a csehek is elhitetni a franciákkal, hogy itt ezer esztendős Szlovákia volt, melynek határa a hegyek tetején ment a Mátráig, a Bükkhegyig. Nem szabad tehát ezt lekicsinyelnünk, mert ugy látszik igen erős az étvágyuk, hisz a francia mondás szerint »L'appétit vient en mangeant«, evés közben jön meg az étvágy. Vigyáznunk kell, résen kell lennünk, hogy kimutassuk annak a bizottságnak, mely nálunk is dolgozik, ezt a történethamisitást, nehogy meglepetésre ébredjünk. A franciák szívesen elhitték ezt nekik és ma is elhinnék. Ezért nekünk résen kell állnunk. Első kérdésem az, hogy van-e tudomása a kormánynak ezekről a történethamisitásokról és történik-e gondoskodás azoknak ellensúlyozására ? Ezek után csak röviden foglalkozom azzal a másik kérdéssel, mely három hónap óta kisért a képviselőházban, a lengyel-cseh szerződés kérdésével, melynek kapcsán novemberben, amikor először volt róla szó, egyik képviselőtársunk azt mondotta, hogy a lengyelek beléptek a kisentente-be. Én akkor ezt kétségbe vontam, mire nagy zúgás lett a felelet. Megkérdeztem a külügyi bizottságban is a külügyminister urat, és ő azt mondotta, hogy semmi tudomása nincs arról, hogy a lengyelek beléptek volna a kisentente-be, hanem igenis a cseh-lengyel szerződésben Lengyelország a felsőmagyarországi tót kérdés tekintetében érdektelenségét, dezinteresszementjét jelentette ki. Kutkafalvy t. barátom a felsőmagyaroszági kérdéssel kapcsolatosan fejtette a rutén kérdést. Én minden lehető utánjárással tisztázni akartam ezt a kérdést, remélem tisztáztam is, és be fogom bizonyítani, hogy a rutén kérdés egyenlőre ki van kapcsolva. Tény, hogy a lengyelek igen szomorúan vették tudomásul, hogy ebben a kérdésben szinte elszakadunk tőlük. Egy doktor Dabrovszky János nevű krakói egyetemi tanár, politikus és hires publicista, aki egy ottani elsőrangú lapba irja szép cikkeit, december 12-én a következő levelet irta nekem (olvassa) : »Bocsánatot kérek, hogy igénybeveszem drága idejét, de biztos vagyok, hogy a lengyel nemzet régi barátja nem fogja ezt rossz néven venni tőlem. Emlékezem, hogy még szép Kolozsvárt 1913-ban ezekről a dolgokról sokat beszéltünk. Syntinis Gyula barátomnak küldött információmból kitűnik, hogy a magyar ügyek Lengyelországban nem épen kedvező fordulat előtt állanak. Ha egyes kormányzó tényezők, főleg francia nyomás alatt, nem is szerencsés politikát kezdettek a csehekkel, a lengyel közvélemény túlnyomó része, a sajtó, országgyűlési legtekintélyesebb pártok, a kormány egy része, katonaság, az államfő tökéletesen csehellenes és alapjában magyarbarát. Nagy hiba volna tehát, ha a magyarok Lengyelország nem igen kedvező helyzetét figyelembe nem véve, oly politikába kezdenének, mely ezt a magyarbarátságot, mely nálunk igen élénk, már most elfojtaná.« Ebben semmi nincs, amit mi ne tudnánk, de fontos az, hogy magában Lengyelországban is látják, hogy a magyar közvélemény elfordulóban van tőlük azért, mert a lengyel kormány és a diplomácia ezt a ballépést elkövette. A dolog azonban nem ugy áll, ahogyan azt a mi közvéleményünk gondolja. (Zaj és közbeszólások a középen.) Méltóztassanak csak meghallgatni. Dr. Dabrovszky ezt irja (olvassa) : »A magyar közvélemény téved, ha azt hiszi, hogy a lengyelek most szándékosan cserbenhagyták volna a magyarokat. Ennek a látszatnak két oka van. i. A lengyel külügyminister hallatlan ballépése, hogy a legkényesebb pillanatban sietett Prágába, hogy ölelkezzék a csehekkel. Eltekintve az egész cseh-lengyel egyezségtől, ezt a taktikát a lengyel sajtó és az országgyűlés túlnyomó része elitéli. Ez Skirmunt külügyminister állását aláásta. 2. Magyarországon nem tudom kinek a befolyása alatt az a hit keletkezett, hogy Lengyelország rögtön, nyíltan megtámadhatná a cseheket. Pedig minden magyarbarát tényező hangsúlyozta, hogy Lengyelország csak akkor csinálhat tetszése szerinti külpolitikát, ha a függő kérdéseket — Szilézia, Vilna, Kelet-G-aliciá sr-