Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-308

384 A nemzetgyűlés 308. ütése 192k tásaival mindenütt hirdethetjük a magyar nemzeti önállóságot és a magyar kultúra magas fokát, mert a magyar véső és a magyar ecset szól azon a nyelven, amelyet minden ember egyaránt megért. Ha tehát szükség volt valaha arra, hogy művészeink kimerjenek külföldre, ha valaha szükség volt arra, hogy elinduljunk az egyedüli utón, amelyen egyetlen integritásunkat, kultúránkat megmutathatjuk, ha valaha szükség volt arra, hogy felvegyük a kapcsolatot a többi művelt államokkal, ugy mai elnyomatásunkban és üldöztetésünkben igazán annak az ideje van, hogy megragadjunk minden alkalmat arra, hogy ezekkel az államokkal összhangban működjünk és hirdessük mindenütt a magyar kultúra és a magyar tudás nagyszerűségét. A nemzetgyűlés tagjai közül valószinüleg sokan nem emlékeznek arra, hegy idestova már két évtizeddel ezelőtt a magyar művészet külföldi vándorutján büszkén hirdette mindenütt a magyar nemzet művészeti szépségeit és — hegy a pcétanyelven szóljak — valóban hirvirágot szedett gyöngyös koszorúba a magyar nemzet számára. Ahol a magyar művészet, a magyar tudomány és a magyar kultúra apostolai megjelentek, mindenütt csak tiszteletet, becsületet szereztek nemcsak a magyar művészetnek, de a magyar nemzetnek is. Amikor tehát ennek a szükségét ; átérezzük, azt hiszem, hogy interpellációmat tulajdonképen nem is a kultuszminister úrhoz, hanem talán a külügyminister úrhoz kellene intéznem, mert ha valaha propaganda-ereje volt a művészetnek, a tudásnak, a kultúrának, amely mindenütt hirdette a nagyszerű magyar műveltséget, a magyar nemzet függetlenségét, ugy ez a művészet ma, mikor meg fogjuk nyitni a velencei kiállítást és meg kell hogy nyissuk minden körülmények közt a stockholmi kiállítást, kétszeres jelentőséggel bir, mert ez bizonyítja be, hogy a magyar nemzet nem nyomható el, hanem felemelt fővel vár arra, amíg elkövetkezik az az idő, amikor a civilizáció és a kultúra veszi át újból birodalmát és nem az erőszak az egyedüli tényező. Én tehát nagyon kérem a kultuszminister urat, hogy amikor ezek a magyar" művészek majdnem azt mondhatnám külföldi vándorútra indulnak, amikor érzik fontos kötelességüket, érzik hivatásuknak súlyát, érzik annak a nagy feladatnak jerentőségét, amelyet emiek az országnak érdeke Iájuk rótt, tegye lehetővé az igen t. minister ur is, hogy ezeknek az embereknek rögös pályafutása megkönnyittessék. A minister nagyon jól tudja, hogy nekünk a háború előtt külföldön valóságos művészeti gócpontjaink voltak. A magyar művészek, a magyar kormány jóvoltából megépítették a velencei magyar házat. A velencei magyar ház büszkén hirdette kétévenként a magyar művészet nagyszerűségét, ott keresett érintkezést és ott hirdette azt, amit semmiféle propagandaszerv vagy a külügyministeriumnak semmiféle kiadványa vagy folyóirata nem tudott volna ugy hirdetni, a magyar kul'. évi február hó 8~án, szerdán. túra magas fejlettségét. Ezt tette a magyar képzőművészet. Rómában ott volt az úgynevezett Fraknói-féle művészház. A Fraknói-féle művészház, amelyet ugy hivtak Rómában, hogy »magyar fertály«, a legnagyebb tisztelettel és szeretettel környezve élt külföldön mindenkinek szivében. Sajnos, nem. tudjuk, hogy mi van ezzel a Fraknóiféle művészházzal, a római magyar házzal. A velencei magyar ház ismét befogadhatja a magyar művészeket és igazán köszönetet kell mondanom a magyar kultuszministeriumnak, hogy ezt lehetővé tette. A velencei magyar ház ismét abba a helyzetbe jutott, hogy idegen tőkével, tehát az olaszok vendégszereteténél fogva hajlékot adhatott ismét a magyar tudománynak, a magyar kultúrának, hogy ott megnyilatkozhassék. Ne méltóztassék azt hinni igen t. minister ur, hogy egy pillanatig is neheztelnék vagy szermehányást kívánnék tenni e tekintetben a kultuszministeriumrak. En, aki együtt dolgoztam azokkal az urakkal, akinek betekintésem volt a kultuszministeriumba, mondhatom, hogy azok az urak, akik ott ezeknek az ügyeknek az élén vannak és ott ezekkel az ügyekkel foglalkoznak, nemcsak hogy megteszik kötelességüket, de azonfelül is megtesznek mindent, Nagyon jól látom, hogy ők ugyanolyan nyomorgó kisemberek a megélhetés nehéz porondján, mint mi, nagyon jól látom, hogy amikor ők családjukkal és nehéz életviszonyaikkal fokozott mértékben vannak elfoglalva, akkor is felfogják nagyszerű hivatásukat. Látom, hogy a múzeum hogy dolgozik, hogy mikor az állam szegény, mégis meg tudja szerezni a múzeum száméra a szépművészet egyes darabjait. Ha tehát valakit tisztelet és elismerés illet, őkfeltétlenül azok, azonban bármilyen jó sziv és jóindulat legyen bennük, nem képesek megtenni mindent, amire hivatva vannak, mert pénz nem áll rendelkezésükre. Nem irigylem az operától azokat az összegeket, amelyek mindenesetre jelentékenyen nagyobbak, mint a képzőművészet céljaira előirányzott összegek, mert hiszen egy fillért sem szabad ma sajnálni ebben az országban, ami a kultúrára megy (Helyeslés.) s én csak örülni tudok minden ilyennek, de figyelmeztetnem kell minden illetékes tényezőt arra, hogy ne méltóztassék elfelejteni, hogy amig ennél az intézménynél a művészek hála Istennek normális viszonyaiknak nagyjában megfelelően élhetnek, addig a képzőművészet primadonnái valósággal nyomorognak. Náluk a láthatatlan vendég nem is olyan láthatatlan és sajnos, a magyar képzőművészetben az a láthatatlan vendég tulaj donképen most már nem is vendég. Behurcolkodott oda a nyomor. Amikor kénytelen vagyok erre fölhívni a t. Nemzetgyűlés figyelmét, amikor hangsúlyozni kívánom azt, hogy a magyar művészetnek ma ebben az országban milyen rendkivül fontos szerepe van, akkor azt akarom elérni, hogy mindenki belássa, hogy ezeknek az egyszerű, de mégis élő embereknek módot és lehetőséget kell nyújtani arra, hogy