Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-308

362 A nemzetgyűlés 308. ülése 1'022. évi február Jw 8-án, szerdán. Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy miből, milyen viszonyokból, milyen helyzetből, mondhatnám, milyen kényszerhelyzetből eredt a tisztviselők természetbeni ellátása. Ha a tisztviselők illetményeit tekintjük, azt látjuk, hogy ezek ma igen sok részből tevődnek össze : háborús segélyekbői, rendkívüli segélyekből, különböző pótlékokból és körülbelül két és fél esztendő óta természetbeni segélyekből. Amint az általános drágulás és a viszonyok romlása következtében az egyes kormányok szükségesnek látják a tisztviselői osztályon vagy — hogy ne ezt a szót használjam, amelyet nem szívesen használok — a társadalomnak tisztviselői rétegén segíteni, abban a mértékben gyarapodott ezeknek a segélyeknek, pótlékoknak száma. A háború már rendkívüli nehézségek elé állította a tisztviselők társadalmi rétegét, és a forradalmak még jobban meggyötörték. Amikor a bolsevizmus bukása után alakult kormány hozzáfogott a nemzet és az ország ügyeinek rendezéséhez, gazdasági életünk teljes felbomlásban volt és ebben a teljesen felbomlott gazdasági és társadalmi életben ott állott a tisztviselőknek több százezer főre menő tömege, teljes szétszórtságban, teljes szervezetlenségben, teljesen önmagára hagyatva. Ezzel szemben mutatkozott az áruknak, különösen az élelmiszereknek hétről-hétre jelentkező ugrásszerű áremelkedése. De nemcsak a folytonos áremelkedés okozta ezek megszerzésének nehézségét, hanem ezzel mintegy együtt járt és a gazdasági élet szervezetlenségéből eredt, hogy ezeknek az életszüksógleti fegfontosabb cikkeknek és áruknak megszerzése is szinte egyáltalában lehetetlenné vált a tisztviselők számára. Ezzel a helyzettel találta magát szemben az a kormány, amelynek feladata volt a pusztítás után a romokat eltakarítani,- hogy az újraépítést megkezdhesse. Akkor azt gondolta, hogy a tisztviselőkön legmegfelelőbben oly módon segit, ha nem ezeket a pénzbeli segélyeket emeli ujabb segélyekkel és pótlékokkal, hanem maga gondoskodik szerveivel és eszközeivel ezeknek a legfontosabb életszüksógleti cikkeknek beszerzéséről. Ma azonban a helyzet már másként áll. Ma már ha mutatkozik is ezekben a legfontosabb életszüksógleti cikkekben nagyobb árhullámzás, ez inkább a valutaingadozásokból eredő árhullámzásokat jelenti. Áru azonban van elég és ennek megszerzése a kínálat részéről szinte megkönnyittetik hétről-hétre a fogyasztóközönség részére. A legfontosabb érv tehát, amely akkor a kormányt erre az intézkedésre késztette, ma már nem áll fenn, ma már itt csak egy áremelkedés, egy árhullámzás van, amely bizonyos intézkedésekkel talán kiegyenlíthető volna. Említettem, hogy én most a tisztviselők természetbeni ellátásának kérdése során különösen a tisztviselők fogyasztási érdekének szempontjából kívánok ezzel a kérdéssel foglalkozni, és különösen a fogyasztás körében észlelhető néhány kirívóan hátrányos mozzanatát akarom ennek a szervezetnek bemutatni. Itt különösen utalok az áruk árának befizetése körül mutatkozó nagy nehézségekre. Ez a befizetés gyakran rendkívüli nehézségekkel járó, hétről-hétre való járkálással van egybekötve a tisztviselői családok tagjai számára. Hiszen ma személyzet tartásáról csak igen kevés tisztviselőcsalád gondoskodhatik, tehát magának a ház asszonyának, vagy a családfőnek kell ezekért az árukért járnia, gyermekeit kell elküldeni, ha vannak megfelelő korú és fejlettségű gyermekei, sokszor a beteg feleségnek kell értük mennie, napokhosszat kell az áruk után járni és igen gyakran az az eredmény, hogy ma nincs áru, ma nem blokkolunk, ma nem adunk ki, jöjjön holnap, jöjjön holnapután, és ez igy megy napról-napra, mig végre a tisztviselő nagy nehezen megkapja a havi ellátását. Egy másik nehézség, minthogy tömegben történik az áruknak a kiadása, a mérlegelési eljárás. A mérlegelés körül is éri a tisztviselőket károsodás, mert oly nagy tömegekben történik a mérlegelés, hogy sok esetben lényeges hiányok mutatkoznak. Meg kell jegyeznem, hogy a szervezet vezetőségének részéről minden tapasztalható visszaélést szigorúan büntetnek, de felteszem a kérdést, kinek van még kedve és ereje a tisztviselőcsaládok között ahhoz, hogy amikor nagynehezen hozzájutott a^ árujához, hogy még elmenjen Budáról vagy Óbudáról a Mesterutcai központba, hogy kellő reklamáció után megtérítsék számára a hiányokat ? Ujabb nehézség a tisztviselőcsalád számára az áru hazaszállítása. Ha egy öt-hat tagból álló családot veszünk, ami nem ritkaság, annak havi ellátmánya lisztben, burgonyában oly nagy mennyiség, hogy legtöbb esetben maga nem tudja hazaszállítani, kénytelen segítséget igénybevenni, és ez is nehézségekkel és költségekkel jár. Ezek a nehézségek sokkal ismertebbek, semhogy ezekről részleteket kellene elmondanom, (ügy van!) A kormány a legnagyobb gondoskodással van az ellátás során a tisztviselők iránt, gondoskodik a legfontosabb élelmiszerek megszerzéséről, bizonyos ruházati cikkek beszerzéséről is, a szervezet azonban ennek tökéletes ellátására nincs kellően fölszerelve, nem is lehet, hiszen nem volt feladata, hogy ezzel foglalkozzék. És ma, mint tudjuk, 260.000 embert kell ellátnia a szervezetnek. Ha már most megjelenik a kormány rendelkezése, hogy — teszem — ruhát, vászonnemüt vagy textiliákat ad a tisztviselőknek kedvezményes áron, ez sokszor oly következésekkel járhat a fogyasztóközönségre, a tisztviselőkre nézve, hogy esetleg elmulasztják a kedroző konjunktúrát a cikkek beszerzésére és igy, mint épen a legutóbbi időkben is történt, amikor pénzünk a valuta-piacon aránylag jól állott és ennek következtében a pamutáruk,