Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-307

352 À nemzetgyűlés 307. ülése 1922. évi február hő 7-én, kedden. vagy egyébként a Ház tekintélyével össze nem férő kifejezést használ, vagy ha valamely osztály, nemzetiség vagy hitfelekezet ellen gyűlöletre izgat, avagy a Háznak valamely tagja ellen durva sértést követ el, az elnök őt rendreutasítja, sőt tőle a szót már az első alkalommal is megvonhatja.« (Felkiáltások a jobboldalon : Megkell vonni a szót!) Most még egyszer és utoljára kérem a képviselő urat, szíveskedjék felszólalásának tenorját az itt felolvasott szabályhoz alkalmazni, mert, amennyiben még egyszer meg méltóztatik sérteni a 221. § rendelkezéseit, előre is tudatom a képviselő úrral, hogy a szót azonnal meg fogom vonni. (Felkiáltások a jobboldalon : Már régen meg kellett volna vonni !) Méltóztassék azt az elnökre bizni. Rupert Rezső : Tisztelettel bocsánatot kérek az elnök úrtól és a Háztól, de azok az alapkitételek, amelyekre reflektáltam, csakugyan olyanok voltak, hogy azok hoz n stílszerűen illett az, amit mondottam. (Zaj.) 0 azt. a kifejezést használta, azt a vádat hangoztatta, hogy ő egy korábbi ülésen itt az én ártatlan megjegyzésemre azt kiáltotta vissza »csirkefogó«. En ezt nem hallottam, nem hallotta más sem. Utána — mondotta — lementem és a Ház naplójában ezt kihúztam. Most méltóztassék nekem tanácsot adni, hogy erre a teljesen lehetetlen és minden erkölcsi nivón alul álló kijelentésre, amellyel meggyanúsítanak, mit csináljak? Hiszen mi kedvem van nekem utánanézni annak, hogy mit mond rám Ereky Károly, aki akármit mond, az rám nézve egészen mindegy ? (Felkiáltások a jobboldalon : Megint sérteget!) Bocsánatot kérek, hogy ezzel szemben használtam a megfelelő jellemző szavakat, de azok valóban a helyzethez és a személyhez illettek. (Mozgás a jobboldalon.) Most pedig méltóztassék megengedni azt, hogy áttérjek arra a komoly munkára, amelyre vállalkoztam, midőn sürgős interpellációt jegyeztem be. Ereky Károly: Személyes megtámadtatás címén kérek szót. (Zaj és felkiáltások a szélsőbaloldalon : Rupert beszél ! Zaj és felkiáltások a jobboldalon : Személyes kérdésben !) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak. Rupert Rezső: T. Nemzetgyűlés! Előre bejelentettem, hogy interpellációt mondok. (Zaj és felkiáltások a jobboldalon: Nem hívták fel!) Mint interpellációra soron lévő, kértem, hogy engedje meg a Ház, hogy bevezetésképen ezekkel a kérdésekkel foglalkozzam. Borbély-Maczky Emil : Jegyző nem hívta fel interpellációra ! (Felkiáltások a jobboldalon : Személyes kérdésben szólt és most már inter, pellál. Zaj és ellenmondások a szélsöbaloldalon. ) Elnök: Kérem a képviselő urat, én interpellációja megtételére hívtam fel. (Felkiáltások jobbfelöl : Az már más ! A képviselő ur ezt az alkalmat felhasználta arra, hogy a közben őt ért személyes támadásokra is reflektáljon. Ez nem ütheti el a képviselő urat attól a jogától, hogy interpellációját előadja. Rupert Rezső : T. Nemzetgyűlés ! Az országnak egy nyitott sebéről akarok szólni, amelyet mindnyájan látunk. Talán nem kell ecsetelnem azt, hogy a magyar diákság, különösen a magyar fővárosi ifjúság milyen kétségbeejtő helyzetben sínylődik. A diákságnak, a vidékről feljött ifjúságnak nagy része nem jut többhöz, mint legfeljebb egyszer, délben egy nagyon szerény kis ebédhez. Ezek a felsőiskolások kénytelenek zsúfolt lakásokban lakni . . . (Zaj a szélsőbaloldalon. Elnök csenget.) Annak idején, amikor a numerus claususról szóló törvényt tárgyaltuk, felhívtam a nemzetgyűlésnek, az országnak és minden illetékes faktornak a figyelmét arra, hogy azzal még nem végeztük el kötelességünket a tekintetben, hogy a magyar keresztény ifjúságot segítsük, erősítsük és hogy annak a tanulást, az egyetemi pályákra való tódulását előmozdítsuk. Rámutattam arra, hogy a numerus clausus-szal való kiűzése az állampolgárok egy részének az egyetem falai közül még nem jelenti azt, hogy a magyar keresztény ifjúság be fog jutni arra az egyetemre, nem pedig azért, mert ez az ifjúság súlyos exisztenciális helyzetbe fog kerülni, mert az anyagi eszközök hiányoznak arra nézve, hogy az egyetemen ők tanulmányaiknak, pályájuknak szentelhessék magukat és hogy egyetemi éveik alatt megszerezhessék maguknak azt a tudást, azt az oklevelet, amellyel a társadalomba kimenve ott a keresztény intelligencia tömegeit erősíthetik. En tisztában vagyok azzal, és tisztában kell lennie ezzel minden tisztán látó embernek, hogy az ország intelligenciáját, amelyben végteleuül szegények vagyunk, erősítenünk kell. Igaz, hogy nagyon sok embernek van diplomája, nagyon sokan végeztek iskolákat, azonban bizonyos az, hogy ezeknek az iskolákat végzett embereknek nagy része az intelligenciához nem számit. Épen ezért arra van szükség, hogy egy valódi, komoly, értékes, tudásban és erkölcs érzésben is magas fokon álló intelligenciánk alakuljon ki, mert ha ezt nem tudjuk megteremteni, akkor ennek az országnak valóban el kell pusztulnia. Nem kell hosszasan foglalkoznom annak a diákságnak nyomoruságával, amely közöttünk él. Ezek a diákok kénytelenek kimenni az utcasarokra — ami sohasem történt meg azelőtt — és ott könyöradományokat gyűjteni. A társadalom azonban, ugy látszik, nem eléggé áldozatkész és nem tudnak annyit összegyűjteni, hogy magukat és kis intézményeiket fentarthassák, amit pedig számukra a társadalom fentart és ami segítséget az állam nyújt, az mind nagyon kevés és távol van attól, hogy ezeknek az ifjaknak megteremthessük azt a helyzetet, amelyben ők tanulásukat eredményesen a haza javára folytathatják* Lerongyolódtak