Nemzetgyűlési napló, 1920. XVI. kötet • 1922. január 26. - 1922. február 08.

Ülésnapok - 1920-303

À nemzetgyűlés 3Ô3. ülése 1922. évi február hó l-én, szerdán. 189 képesítés elvét nem juttatja kellőleg érvényre, mert annyi hézagot ég rést hagy, hogy a képesítés rendszere jóformán teljesen illuzóriussá vélik. A ma érvényben lévő ipartörvény a magyar kézműveskisipart nem részesiti kellő védelemben a nagytőke nyomásával szemben sem. Az a küzdelem, amelyet a magyar kézműves-kisiparosság évtizedek óta folytat a ma érvényben lévő ipartörvény ellen, azt bizonyítja, hogy ez a mai ipartörvény sem a képesítés elvét nem juttatta kellőleg érvényre, sem pedig nem védte meg kellőleg a magyar kézm ipart a nagytőke nyomásával szemben. A mai ipartörvénynek az a rendelkezése, hogy jogi személyek szabadon űzhetnek ipart, üzletvezetőt alkalmazva, lehetővé teszi azt, hogy képesítéssel nem rendelkező egyének például részvénytársaságot alakítsanak és üzletvezető alkalmazásával képesítéshez kötött ipart űzzenek. A magyar kézműves-iparosság egész természetesen látja ebben a rendelkezésben egyfelől a képesítési rendszernek megkerülését, másfelől pedig azt a veszedelmet, hegy a tőkeszegény kézműipar az egyenlőtlen küzdelemben a tőke szabad érvényesülése mellett lassanként ki fog szorulni a verseny mezejéről. Helyes a törvényjavaslatnak az a rendelkezése, hogy jogi személyek képesítéshez kötött ipart a kézművesjellegü iparűzés szokásos keretein belül ne űzhessenek. Helyes az is, hogy a korlátozás alól a törvényjavaslat kiveszi a képesítéshez kötött ipar üző iparosok által alapított ipari termelő szövetkezeteket, a vendéglői ipar tekintetében a fogyasztási szövetkezeteket. Nem helyes azonban az államnak és községeknek a tiltó rendelkezések alól való kivétele. Én e tekintetben külön módosító indítványt benyújtani nem kívánok és nem is óhajtom most bővebben megindokolni azt, hogy miért szükséges az államnak és községeknek is bizonyos korlátok között a képesítéshez kötött iparűzések megengedése. Az előttem szóló Pálfy Dániel t. képviselőtársam módosító indítványához hozzájárulok. Nekem azonban komoly aggályaim vannak ennek a szakasznak a közkereseti és betéti társaságokra vonatkozó azon rendelkezése ellen, amely szerint nevezettek képesítéshez vagy engedélyhez kötött ipart, úgyszintén képesítéshez és engedélyhez kötött ipart is csak abban az esetben űzhetnek, ha az illető ipar önálló gyakorlása tekintetében a törvényjavaslatban megállapított feltételeket a társaságnak üzletvezetésre jogosított valamely tagja saját személyében igazolja. A kérdés lényege nem azon fordul meg, hogy a közkereseti és betéti társaságok jogi személyek-e vagy nem, hanem azon, hogy ez a rendelkezés lényegében összevág a mai ipartörvény 3. §-ának a jogi személyekre vonatkozó részével, amely ellen a magyar kézműiparosság már évtizedek óta a leghevesebben tiltakozik. Joggal lehet kérdezni, hogy lényegében nem egy és ugyanaz-e a törvényjavaslatnak a közkereseti és betéti társaságokra vonatkozó rendelkezése és a mai ipartörvényben a jogi személyek- j nek biztosított ama jog, hogy képesítési'• kötött iparokat üzletvezető alkalmazásával a kézműipar szokásos kereteiben is űzhetnek. Lényegében nem mindegy-e, ha a törvényjavaslat szerint a közkereseti és betéti társaságnak az üzletvezetésre jogosított valamelyik tagja a megállapított feltételeket saját személyében igazolja azzal, hogy a mai ipartörvény szerint jogi személyek szakképzett üzletvezető alkalmazásával kézműipari jellegű iparűzés kereteiben dolgoznak. Csak a forma más, de a lényeg ugyanaz. Mind a két esetben csak a képesítés rendszerén ejtődött és ejtődik csorba. A törvényjavaslatnak ez a rendelkezése épenugy, mint a mai ipartörvénynek 3. §-a, utat nyit a nagytőkének arra, hogy bizonyos iparoknak kézműves jellegű iparűzés keretében való gyakorlására adja magát és ily módon a kézművesipart a maga területén lehetetlenné tegye. Félő, hogy nevezett társaságoknak az üzlet vezetésére jogosított szakképzett tagja tulajdonképen semmi más nem lesz, mint egy fizetett alkalmazott, olyan üzletvezetőféle, aki csak a szakipari munkára ügyel fel, illetőleg azt vezeti, a kereskedelmi részt az üzlettársak fogják lebonyolítani, esetleg a szakképzett üzletvezető tag rovására. Az érdekközösséget sem látom biztosítottnak akkor, amikor a képesített iparosnak ilyen egyesülés esetén mindig csak attól lehet joggal tartani, hogy tőkéjüket megvonják tőle üzlettársaik, ellenben a tőkével rendelkező üzlettársaknak nem kell félniök attól, hogy nem fognak egy jól-rosszul képesített iparost találni társul az üzlet vezetésére. Nem hallgathatom el már most azt az aggályomat, amely e szakasznak a közkereseti és betéti társaságokra vonatkozó e rendelkezésével kapcsolatban a 22. §-ra vonatkozik, amely egyes kategóriáknak könnyítéseket helyez kilátásba. Épen azok, akik a 22. § alapján nyert könnyítésekkel szerezték meg szakképzettségüket, válhatnak a közkereseti és betéti társaságok páriáivá. A közkereseti és betéti társaságokra vonatkozó aggályaim miatt első pillanatban az volt a gondolatom, hogy nevezett társaságok is a kézművesipart illetőleg a jogi személyekre vonatkozó tiltó rendelkezés alá volnának vonandók. Kellőleg mérlegelve azonban az iparát megkezdett és azt folytatni kívánó tőkeszegény kézművesiparos helyzetét, kellőleg mérlegelve az állam szegénységét, amely előreláthatólag olcsó hitelt nyújtani nem tud, kellőleg értékelve a tőkének a közgazdasági életben való nagy fontosságát, arra az eredményre jutottam, hogy a kézművesjellegü iparűzés kereteiből sem lehet, sem szabad kizárni a tőke érvényesülési lehetőségét. Ettől a szemponttól vezetve a törvényjavaslat 4. §-ának a közkereseti és betéti társaságokra vonatkozó rendelkezését is elfogadom, de csak azzal a kikötéssel, hogy akár rendeletileg, akár pedig külön törvényben szabályozandó lenne az a jogviszony, amely egyfelől nevezett társaságoknak tőkés tagja vagy tagjai, másfelől a társaság tőkenélküli, de az üzlet vezetésére egyedüli jogo-