Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.
Ülésnapok - 1920-296
A nemzetgyűlés 296. ülése 1922. évi január hó 24-én, kedden. 465 meggyőződést, hogy őfelsége elutazása, Svájcba való visszatérése a legsürgősebben szükséges. Ezekkel a hirekkel a magyar közvéleményt is idegessé tették. A háborútól méltán joggal irtózó magyar közvélemény rémüldözött attól, hogy őfelsége visszatérése ujabb háborút jelent, mert hiszen a megfelelő ultimátumok máris itt vannak. Húsvét után azonban a magyar kormány kénytelen volt félhivatalos közleményekkel megcáfoltatni, hogy az ultimátumokról szóló hirek nem voltak igazak. Most pedig a király novemberi második eltávolítása után a cseh ultimátumról megint maga a cseh külügyminister jelentette be, hogy egyszerűen nem létezett, mert ők ultimátumot nem küldtek és nekik a fegyveres beavatkozás szándékukban nem állott. Mélyen tisztelt Nemzetgyűlés ! Majd elmondok önöknek valamit, hogy ezekkel az ultimátumokkal való dobálódzás hogyan harapódzott el Magyarországon. Mert az urak a túloldalon nem akarják elhinni azt, hogy itt olyan ultimátumok is röpdöstek a levegőben, amelyek sohasem léteztek. Ultimátumok, amelyek külpolitikai veszedelem tükrözésével belső pártpolitikai nyugtalanságot akartak lecsititani. Rakovszky István : Megrendelt ultimátumok ! Lingauer Albin : T. Nemzetgyűlés ! 1920 november utolsó napjaiban itt a nemzetgyűlésen Meskó igen tisztelt képviselőtársam Beniezky Ödön beszéde közben olyasfélét kiáltott oda, hogy »az ön ministerelnöksége alatt is eltitkoltak gyilkosságot !» Beniezky erre a támadásra halotthalvány lett és felszólította Meskót, mondja meg, hogy micsoda gyilkosságot titkolt ő el ? Meskó azt felelte, hogy a Somogyi-féle gyilkosságot. Erre Beniezky egy emlékezetes félperces beszédben azzal vágott vissza, hogy ő mint belügyminister kinyomoztatta a tetteseket és a személyek megnevezésével az aktákat átadta a legfelsőbb katonai parancsnokságnak, a fővezérségnek, amely azonban azokat nem állította biróság elé. Friedrich István : A hadügyminister utján ! Meskó Zoltán : De nem vonta le a konzekvenciákat, mert benn maradt a kabinetben ! Szmrecsányi György: De itt nem arról van szó ! Itt arról van szó, hogy Beniezky-e a hibás. ( Ugy van I Ugy van ! jobb felől.) Meskó Zoltán : Arról van szó, igenis, hogy nem vonta le a konzekvenciákat ! Tehát nem hozhatja itt fel, hanem felel érte ! Ugron Gábor : Meskó mindig levonta a konzekvenciákat ? Hg. Windisch-Graetz Lajos: Es az, alá titkolja, az nem hibás ? (Zaj.) Elnök : Kérem a képviselő urakat, sziveskedjenek csendben maradni. Szíveskedjenek a szónokot meghallgatni. Lingauer Albin : T. Nemzetgyűlés ! Nekem ma nem az a fontos, hogy ki volt a gyilkos és ki nem, hanem az, hogy Beniezky Meskónak ezt a választ adta. Mi következett ezután ? Egy óriási NEMZETGYŰLÉSI NAPLÖ. 1920—1921. — XV. KÖTET, konsternáció az egész Házban, mert mindnyájan éreztük, hogy ez a kő sokkal messzebbre repül és sokkal nagyobbat üt, mint amennyit a pillanatnyi Meskó-Beniezky kontroverzia itt megérdemelt. Aznap délután, csütörtök lévén, pártértekezlet volt. Akkor még mind a két párt értekezletét a kisgazdapárt helyiségében tartotta. Megjelentünk rettenetesen feszült hangulatban, megfeszült idegekkel, várva a Beniezky-Meskó szól váltás izgalmas fejleményeit. Friedrich István : Mint ahogy egységes pártban szokás ! (Derültség balfelől.) Lingauer Albin : Megjelent a ministerelnök ur, és mielőtt tárgyalásba fogtunk volna, gyásztól tompa hangon jelentette, hogy az entente-tól ultimátum érkezett, amelynek érteimében tartozunk a trianoni békeszerződést záros határidőn belül, ha jól tudom, november 1-éig ratifikálni. Mintha fejbe ütöttek volna bennünket, olyan konsternáció támadt az egész pártban. Elfelejtettünk mindenféle fővezérséget, Somogyi-ügyet, elfelejtettük a feszegetését annak, hogy kinek van igaza, Meskónak-e vagy Beniczkynek, denique lekóhadt fejjel fogadtuk azt a hirt, hogy ratifikálnunk kell, mert ha nem lesz ratifikálás a záros határidőn belül, itt lesz az ultimátum és jaj nekünk, hegyünkbe esik az entente. T. Nemzetgyűlés ! Két nappal később, miután előbb külpolitikai körökben kissé körül szimatoltam, arra a meglepetésre ébredtem, hogy eszeágában sem volt az entente-nak formális ultimátumot küldeni. Erre — ma már elmondhatom — mi öten-hatan összebeszéltünk és elhatároztuk, hogy felmegyünk a ministerelnökségre és a ministerelnök úrtól előkérjük azt a bizonyos ultimátumot, mert mi hitetlen Tamások vagyunk. Fel is mentek : Taszler, Szmrecsányi, Windisch-Graetz, Beniezky. Kiderült, hogy semmiféle ultimátum nem érkezett, hanem csak egy udvarias felkérés, hogy mivel a francia parlament meg fogja kezdeni november közepén tanácskozásait, előre meg szeretnék állapitani a munkarendet és esetleg számításba vennék a magyar béke ratifikálását is, kérdik tehát, nem volna-e tanácsos, ha erre az időre a magyar parlament is elkészülne a ratifikálással % Nos, t. Nemzetgyűlés, akkor nagyszerűen bevált ez az akkor még aránylag ártatlan ultimátummese. Mert hogy a békét ratifikálnunk kell, az magától értetődött. Azt ultimátummal vagy ultimátum nélkül is meg kellett volna csinálnunk. Azonban ez a trükk —• ez az akkor még nem veszedelmes trükk — nagyon jól bevált, mert a hirtelen beütött belpolitikai, illetve pártpolitikai vihar hirtelen elült. Azóta, ha valamiért szorult a mai kormányzati rezsim, mindig, mintha csak dróton rángatták volna, megjelent a láthatáron egy-egy külpolitikai ultimátum. Azért tehát ne méltóztassanak a túloldalon minket pogányoknak és hazafiatlanoknak nevezni, ha nem vagyunk hajlandók pillanatnyilag hasra esni az ultimátumok előtt. (Ugy van ! Ugy van ! a baloldalon.) Nekünk ezeknek az ultimátumoknak a terén már igen keserves 59
