Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.
Ülésnapok - 1920-295
416 A nemzetgyűlés 295. illése 1922. évi január hó 23-án, hétfőn. munka, azt hiszem, amint eddig meghozta, ugy ezután is meg fogja hozni a maga gyümölcseit. (Igaz ! Ugy van ! Helyeslés jobb felől.) Hiszen tudom, hogy nagy vihar volt és hogy elpusztult sok könnyen felépíthető palota és elpusztult és megrongálódott sok régi kúria is. De a kis parasztházak sértetlenül állanak. Ezeket akarjuk kúriákká kifejleszteni. Ez az én politikai programmom, amihez egy szóval sem akarok többet hozzátenni. Kérem az mdemnitás elfogadását. (Hosszantartó ßenk helyeslés, éljenzés és taps jobb felől és a középen, A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Az ülést öt percer felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök : Az ülést újból megnyitom. A külügyminister ur Hván szólni. Gr. Bánffy Miklós külügyminister : Tisztelt Nemzetgyűlés ! A lefolyt vita során elhangzott külpolitikai megjegyzésekre kívánok reflektálni. Reméltem, hogy felvilágosítást kapunk az októberi kísérlet külpolitikai adataira és azon okokra nézve, amelyek a kísérlet sikerét legalább valamennyire kilátásba helyezték vagy e kísérletet legalább valamennyire indokolták volna. E várakozásban csalódtam, mert még Andrássy gróf tisztelt képviselő ur is a külpolitikai téren csak általánosságban beszélt és csak egy megjegyzése volt : az, mintha a külpolitikai kérdésben a helyzet húsvét óta enyhült volna. Ezzel szemben meg kell állapitanom azt, hogy a kis-ententenak nevezett csoportosulás, amely április előtt már ismeretes volt, azóta nyert, szerződésszerű befejezést, a cseh-szlovák és román egyezségnek április végén és a íomán-jugoszláv szerződésnek július végén való megkötése által. A felszólalások sorából meg kell emlitenem azt az állítást, amelyet Rakovszky és Somogyi képviselő urak tartottak szükségesnek felvetni, arra az álláspontra helyezkedvén, amely a prágai expozéban és az ott decemberben elhangzott beszédben kifejezésre jutott. Én ezekre már megfeleltem Friedrich tisztelt képviselő urnák adott válaszomban, és ennek már több, mint egy hónapja ; azóta illetékes részről ellenmondás nem következett be. Hogy vannak képviselő urak, alak inkább bizakodnak a Benes-féle kijelentésekben, arra nézve nekem természetesen nincs semmi, külön megjegyeznivalóm ; ezt a nemzetgyűlés s az ország közvéleménye Ítéletére bizom. Rakovszky István : Nagy bomba volt, csak nem sült el ! Elnök (csenget) : Csendet kérek. Gr. Bánffy Miklós külügyminister : A Fehérkönyv külpolitikai részében mindez adatokat közöltem ; közöltem decemberi beszédemben is és megvilágít ott am, hogy azt sehol sem állítottuk, — sem a külügyi kiadványban, sem az én beszédemben — begy közvetlen ultimátum adatott volna át. Különben maga Benes is kijelentette, hogy »nem közvetlen«. Mondottam ezenkivül azt, hogy a hadi fenyegetésnek van még más, épen olyan fenyegető formája is, és erre teljesen kis is terjeszkedtem beszédemben. A többi beszédek, amelyek külpolitikai irányúak, és a többi támadások a tisztelt képviselő urak appreciációján, véleményén alapulnak, amihez teljes joguk van. Ezzel szemben azonban nekem is jogom van, sőt nemcsak jogom, de kötelességem, hogy addig, amig a nemzetgyűlés bizalmából ebben a felelősségteljes állásban •vagyok, legjobb tudásom szerint ugy mérlegeljem az ügyeket, amint azt lelkiismeretem parancsolja. (Mozgás a baloldalon.) Ezek után rátérek arra a beszédre, amelyet gróf Sigray ur mondott és amely a nyugatmagyarországi kérdés részleteivel foglalkozott. Ez a beszéd igen érdekes adatokat tartalmaz. Ezek az adatok nagyrészt általában megfelelnek a tényeknek és felszólalásom nem arra irányul, hogy ezekkel szemben foglaljak állást, hanem arra, hogy azokat az adatokat közöljem, amelyek ezeket az adatokat kiegészítik, amelyekről gróf Sigray nem beszélt, és azáltal, hogy a teljes anyagot megismertetem, módot nyújtsak a nemzetgyűlésnek, hogy a kérdés diplomáciai részével megismerkedjék. Ennek az alapján méltóztassanak majd véleményt alkotni maguknak a nyugat magyarországi kérdés fejlődésének eredményeiről. Elsőben néhány dolgot kivánok elmondani. A trianoni szerződés 71. §-ában meghatározott területre nézve kezdettől fogva kiegyenlítő javaslatok tétettek és kiegyenlítő kísérletek indultak meg a magyar kormány és az akkori ausztriai kancellárok között. Az első két kancellár, Renner és Mayer urak, határozottan és állandóan mindig elutasító álláspontot foglaltak el, mindig a res judicata álláspontján állottak. A különbség közöttük legfeljebb az, hogy mig Renner egyáltalában semmiféle tárgyalásba nem ment bele és azok elől elzárkózott, addig Mayer kancellár ur bizonytalan kijelentésekkel tárgyalt ugyan, sohasem fogadott el azonban magyar javaslatot és soha osztrák részről javaslat nem tétetett, sem akkor, sem később. Ennek dacára elődeim is, én is., kötelességünknek tartottuk az osztrák kormánnyal tárgyalni, részben azért, mert meg kellett próbálni mindent, ami talán célra vezethet, részben azért, mert a nagyhatalmak ezt több ízben tanácsolták és remélni lehetett, hogy nagyhatású támogatásukkal, befolyásukat érvényesítve, valami célhoz juthatunk el. Schober kancellár urnák jövetelével valamivel több előzékenység kezdett mutatkozni Ausztria részéről, de az ő álláspontja sem, tért el lényegesen az eddigitől, mert ő mindenkor először a teljes átadást követelte és csak a teljes átadás után, amikor már Magyarország területe birtokunkon kivül volna, volt hajlandó további tárgyalásokba ereszkedni. A nagyhatalmak pedig bár szívesen látták volna, ha Ausztriával megegyeztünk egymás között, semmiféle nyomást nem gyakoroltak Ausztriára, és ez volt az előny Ausztriának diplomáciai helyzetében.
