Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.
Ülésnapok - 1920-294
À nemzetgyűlés 294 t ülésé 1922. olyan erőseknek, elhárithatatlanoknak érezte ezeket a cseh és délszláv hatalmi törekvéseket, hogy ugy érezte, hogy nem tud azok nyomása elől kitérni, tehát kénytelen lesz nekik mint uralkodó deferálni, és azt a gondolatot, amely itt a monarchia keretem belül a magyarsággal és németséggel szemben a szlávok részére akarja a politikai, gazdasági és katonai hegemóniát biztositani, kénytelen lesz elfogadni. így simult ő az úgynevezett trializmusnak vagy a föderációnak gondolatához, amely ezen a gondolaton, ezen szláv hegemónia gondolatán épült fel, és igy történt meg az ő részéről a magyar és német erőkkel szemben a szláv erőkhöz való ez az úgynevezett áttájékozódás, amely azután, hogy a valóságban nem érvényesülhetett, ezt az ő tragikus halála okozta. Mármost ennek a magyar függetlenségi törekvésnek, még precizebben szólva, annak a törekvésnek, hogy itt a Duna völgyében a magyarság legyen az ur, a magyarság tartsa kezében a politikai, gazdasági és kulturális vezetőszerepet, két hatalmas ellensége van. Ellensége nem az úgynevezett osztrák birodalmi gondolat, nem a leromlott Ausztria többé, nem az a bizonyos Bécs többé, amely ellen ötven esztendőn keresztül itt a függetlenségi választási hadjáratokat és függetlenségi parlamenti harcokat folytattuk, nem ez az osztrák németség többé, amely lehanyatlott erejével úgyszólván elvesztette államalkotó képességeit, hanem igenis, a cseh-sziáv és délszláv törekvések. (Ugy van! hal felöl.) Mármost mit láttunk? Azt láttuk, hogy ezek a nemzetiségi erők, a cseh és délszláv gondolat a forradalomban a mi gyengeségünk, elesettségünk, megtévesztettségünk folytán nyakára nőtt a monarchiának és szétfeszítette, szétrobbantotta a monarchiát és szétdarabolta — ismétlem, a mi gyengeségünkből — ugyanez az erő, a eseh-szláv nemzetiségi törekvés és a délszláv imperializmus az ezeréves, integrális Magyarországot Szétdarabolta ezt a Magyarországot, még pedig ugyancsak egy olyan rövidlátó függetlenségi politikával szemben, amely a háború katasztrofális befejezésekor elérkezettnek látta az időt, hogy mikor a dolgok természetes fejlődése folytán a magyar állami függetlenség a monarchiának felbomlása miatt magától, spontán a megvalósulás stádiumába jutott, amikor a szó szoros értelmében ölünkbe hullott állami függetlenségünk, azok, akik itt függetlenségi jelszavakat hangoztattak és azt mondták, hogy mi vagyunk az igazi függetlenségiek, mikép viseljük a függetlenségi gondolatot, azok, mikor — mondom — ezen független Magyarország már az ölünkben volt, forradalmat csináltak ennek a függetlenségnek az érdekében s ezekkel a függetlenségi jelszavakkal hagyták, nézték, hogy kiverjék belső ellenségeink kezünkből a fegyvert, és ezekkel a függetlenségi jelévi január hó 21-én, szombaton. 381 szavakkal nézték, hogy megnyíljanak a határok, és hogy a csehek, szerbek, románok, bejöjjenek ide sub titulo »független Magyarország« és az ország kétharmadrészét maguknak zsákmányolják. De egyebet is látunk. Azt látjuk, hogy ezek a cseh és délszláv nemzetiségi törekvések túlnőttek immár annak a monarchiának a területén, ahol valamikor a csecsemőkorukat élték és hogy semmiféle erő ezeket ezekbe a keretekbe többé visszaterelni nem lesz képes. S azt is látjuk, hogy ezek az erők, ezek a nemzetiségi erők, ezek a cseh és délszláv imperialista erők attól félnek, hogy az uralkodó, a magyar koronás király visszatérésével itt olyan erőtényezők mozdulnak meg velük szemben, amelyek vitássá teszik uralmukat itt a szétdarabolt Magyarország kétharmad részén, attól tartanak, — és teljes joggal — hogy ennek az uralkodónak, ennek a legitim uralkodónak a visszatérése, akit elsősorban ők zavartak el, akinek a lába alól ők húzták ki a gyékényt s akinek életre-halálra ellenségeivé váltak, mert féltik a zsákmányukat tőle, féltik azokat a hódításokat, féltik azokat az eredményeket, amelyeket az uralkodóház rovására és a mi rovásunkra elértek, tehát irtóznak attól, hogy ez az uralkodó visszatérjen. Mert tudják azt, hogy ez az uralkodó a háborúnak és forradalmaknak tapasztalatai alapján az első volt a Habsburgok között, aki átérezte és belátta azt az erőt, amelyet számára a magyarság, a magyar nemzet jelent ; az első volt, aki átérezte és belátta, hogy nincs számára más, mint a független magyar államiság ; az első volt, — amint azt Apponyi Albert gróf t. képviselőtársam, mint hiteles koronatanú igazolja — aki honorálta és méltányolta teljes mórtékig a magyar nemzeti hadsereg kiépítésének, mint a magyar állami függetlenség biztositékának szükségét is. Hornyánszky Zoltán : Mégsem honorálták! Milotay István : És joggal félnek ezek a cseh, délszláv vagy román imperialista erők azoktól a következményektől, a melyeket ennek az uralkodónak a visszatérése rájuk nézve jelent. Szent István koronájának viselője mögött ugyanis olyan erők állanak, — nemcsak erkölcsi, nemcsak jogi értelemben, a mire Andrássy Gyula gróf t. képviselőtársam célzott az ő beszédében, hanem állanak valóságos politikai értelemben is — olyan erők, a melyektől ezeknek a cseh, délszláv és román nacionalista uralmi rendszereknek joggal van okuk félni. Mert Szent István koronája és az uralkodó király, igenis, jelenti azt az utolsó kapcsot (Ellenmondás a középen.) vagy, mondjuk, jelenti azt az egyik legerősebb kapcsot, amely bennünket ezekhez a részekhez és az ottani lakossághoz füz, mert személyesiti azt az egységet, amelyet a korona és a korona viselője a régi integer Magyarország szempontjából jelent, (Igaz! Ugy van! hal felöl.) személyesiti a nemzetiségiek szemében, a tótság szemében épugy, mint a horvátok szemében,
