Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.

Ülésnapok - 1920-294

380 A nemzetgyűlés 294. ülése 1922, nyos irodalom szemlélteti azt, hogy az állam­formák úgyszólván semmi szerepet nem játsza­nak a tekintetben, hogy egy nemzet demokra­tikus politikai életformák között élhet-e vagy sem. Királyság alatt lehetséges sokkal nagyobb demokrácia, mint amilyen uralkodhatik egy köz­társasági államban. Hiszen felvethetem azt a kérdést, kinek van ma nagyobb uralkodói köre, hatalma, amivel sorsdöntő kérdésekbe szinte kizárólagos joggal és úgyszólván ellenőrzés nélkül avatkozhatik be, az angol királynak-e, aki agyon van korlátozva alkotmányjogi korlátokkal a maga hatáskörében és akit egy hosszú alkotmányos­parlamentáris fejlődés egészen szűk területre szorított vissza, vagy pedig a francia vagy az amerikai köztársasági elnöknek, aki az angol királyhoz viszonyítottan akár a hadüzenet, akár a békekötés tekintetében sokkal nagyobb jogokkal rendelkezik ! Olyan ellentét tehát a legitimizmus és a demokrácia között, amire Méhely t. kép­viselőtársam célzott, egyáltalán fenn nem áll és igy az a tekintet, hogy azok, akik a legitimiz­must követelik, ellenségei a demokráciának, eo ipso meg nem állhat és bennünket egyáltalán nem feszélyezhet. Már most mi a célja a legitimizmusnak? Az egyik az, hogy Magyarországot és a magyar nemzetet annyi forradalmi vagy ellenforradalmi kísérlet után visszavezesse a jogfolytonosság szilárd útjára és biztos vágányaira. Az a célja a legitimizmusnak, hogy végre azok a bizonytalan­ságok, belső és külső bizonytalanságok, de egy­mást váltó forradalmi vagy ellenforradalmi kísér­letek — törjenek azok ki, vagy csak lappang­janak a felszín alatt — s mindazok a rázkód­tatások, amit ezek a belső békesség, a konszolidáció és az államnak a mostani katasztrófából való kiépülése elé hárítanak, végre távolittassanak el és az ország a jogbiztonságnak, a jogfolytonos­ságnak vágányaira térjen. Másik célja a legiti­mizmusnak a magyar állam függetlenségének, ismétlem a magyar állam függetlenségének ki­építése és biztosítása Szent István koronájának és a koronás királynak és azoknak az erőknek segítségével, amelyek e mögött a fogalom, e mögött az intézmény mögött állanak. (Helyeslés bal­felöl) Kik hát ennek a függetlenségnek tulajdon­képeni ellenségei ma? Nem négyszáz óv előtt, nem is kétszáz év előtt, még csak nem is a negyvennyolcas függetlenségi harcban és még csak nem is a háború előtt, hanem ma kik az ellenségei? Amint már rövidesen jeleztem, azok az erők, amelyek ellen ez a függetlenségi küz­delem négyszáz éven át irányult, megsemmisül­tek. Az a bizonyos osztrák császári gondolat, az a «bizonyos osztrák hegemónia, amely ellen ennek a függetlenségi gondolatnak a hősei har­coltak, már a múlté. Elvérzett, megdőlt a forra­dalomnak és a háborúnak pusztításaiban. Ez tehát mint valóságos erő többé sehol nincs. Ez a bizonyos összbirodalmi gondolat, amely évi január hó 21-én, szombaton. ellenünk tör, az elmúlt fél évszázad folyamán, különösen az 1867-iki kiegyezéstől kezdve egyre rohamosabban vesztett a maga erejéből és fenye­gető jellegéből oly értelemben, hogy az idők folyamán egyre jobban és jobban nem az úgy­nevezett osztrák és német elnyomás vagy be­olvasztás, vagy felszívó kísérletek és tendenciák voltak azok, amik a mi nemzeti létünket, exisz­tenciánkat és függetlenségünket fenyegették, hanem egészen más erők, oly erők, amelyek a monarchia keretében az osztrák gondolat, az osztrák erőtényezők mellett lassankint felnőttek és annak rovására és az uralkodóház rovására és a mi rovásunkra is egyre jobban elhatalma­sodtak. Az 1867-iki kiegyezés, ugyebár, a monarchiában a német ós a magyar nemzeti erőkre vitte át az egész uralmi rendszernek a súlypontját. Az egész monarchikus gondolat erre a két erőre, az osztrákságra és a magyarságra tá­maszkodott. És fél évszázad folyamán azt lát­tuk, hogy ezzel a két erővel szemben felnőtt két másik ellenséges erő, mely a németségnek és a magyarságnak itt, a Duna völgyében való vezető szerepét, vezető pozícióját egyre vitá­sabbá tette. A két erő közül az egyik volt az éjszaki szlávságnak, a cseheknek inperialista, nacionalista törekvése, a másik pedig volt a délszláv törekvés; az a gondolat, amely itt a magyarsággal és a magyar-német erővel szem­ben a délszlávgondolatot akarta nagy birodalmi egységbe foglalni, vagy akarta legalább is a monarchia keretein belül a túlsúlyt a magyar­ságtól és a németségtől magához rántani. (Egy hang a középen: Es a román törekvés!) A román dolog külön lapra tartozik. Most csak erről a kettőről akarok szólni, mert ez volt különösen imminens és ez a monarchia keretein belül fejlődött ki és ott fenyegetett bennünket. Ami a cseh nacionalista törekvést illeti, aki ismeri a monarchia utolsó két-három évtizedé­nek történetét, az tudja, hogy ezen két-három évtized alatt nemcsak a gazdasági életben hatal­masodott el a cseh befolyás. Hiszen az, amit osztrák gazdasági elnyomás és kizsákmányolás alatt értettünk, tulajdon­képen nem volt egyéb, mint cseh gazdasági elnyomás és kizsákmányolás, mert a monarchia ipari erejének óriási nagy percentjét, túlnyomó nagy részét épen a cseh indusztria, a cseh ipa­rosság és a cseh gazdasági és imperialista törekvések jelentették. A cseh tendenciának, a cseh erőtényezőnek ez az elhatalmasodása nem­csak a gazdasági életben volt érezhető ; jelent­kezett az a hadseregben is, jelentkezett a poli­tikai életben is. Nem akarok azokról a kísérle­tekről beszélni, amelyek a 70-es években egészen szláv alapra akarták a monarchiában átvinni az uralmi rendszert, és a szláv hegemónia alapján akartak itt berendezkedni. De a szegény meg­gyilkolt Ferenc Ferdinánd trónörökösről tudva­lévő dolog, hogy céljaiban annyira sokra becsülte.

Next

/
Oldalképek
Tartalom