Nemzetgyűlési napló, 1920. XV. kötet • 1922. január 13. - 1922. január 25.
Ülésnapok - 1920-292
A nemzetgyűlés 292. ülése 1922. évi január hó 19-én, csütörtökön. 267 Ezért volt kártékony az a bizonyos lefelé való állandó alkuvás, (Halljuk! balfelől.) amelynek eiedménye Sopron megtartása és a többi területek feladása lett ; ezért volt kártékony — nem kihasználni a felkelők által elért sikereket, (Ugy van! balfelől.) hanem a felkelők által éléit sikerek tényleges állapota alkalmával visszatérni egy előbbi gyenge ajánlatra, mely a felkelőknek ezen nagy sikereit tulaj donképen csak csekély mértékben kamatoztatta. Hogy ez mennyiie igy van, t. Nemzetgyűlés, ezt be akaiom bizonyítani epén annak a nagynémet pártnak a nyilatkozatával, amely párt Ausztriában mindig ellenezte a Magyarországnak teendő koncessziókat, amely nagynémet párt azonban, mint látni fogjuk, maga is meg volt győződve, hogy Nyugat-Magyaroiszagot semmiképen sem tudja hatalmába keríteni, ha a magyar kormány nem megy bele a velencei egyezménybe. Itt legyen szabad röviden felolvasnom a nagynémet párt elnökének, DinghofEer dr.-nak december 30-án Linzben tartott beszédét, melyben a következő passzus van (olvassa) : »A nyugatmagyarországi kérdésre vonatkozóan arra a szemrehányásra, hogy a nagy T német párt nem utasitotta vissza kezdettől fogva a velencei egyezményt, azt feleljük, hogy nem akartunk kormányválságot előidézni, s mert máskülönben Ausztria NyugatMagyarországból előreláthatólag semmit, sem Sopront, sem a terület egyéb részét nem tarthatta volna meg.« (Zaj a baloldalon.) Látjuk tehát, hogy ez a velencei egyezmény, amelyet dicsőség gyanánt tüntet fel a kormány, még szerencsés megoldásnak van feltüntetve a másik oldalon is, amely azt állit ja, hogy abban az esetben, ha a velencei egyezmény nem lett volna, akkor Nyugat-Magyarországból az osztrákok valószinüleg semmit sem kaptak volna. Szmrecsányi György: Vakulj magyar! Rakovszky István : Gyönyörű szépen vagyunk mi kormányozva ! (Zaj. Elnök csenget.) Szmrecsányi György: Hallatlan, hogy sem a ministerElnök, sem a külügyminister nincs itt. Példátlan dolog ! Rakovszky István : Kitömetjük, ugy, amint Szülejmánt kitömték, a mimsterelnököt ! Rassay Károly : Megérdemli ez a nemzetgyűlés, hogy negligálják ! Szmrecsányi György : Ez negligálása a nemzetgyűlésnek. Az elnöknek is kellene gondoskodni arról, hogy itt legyenek. (Zaj.) Elnök : Nagyon jól méltóztatnak tudni, hogy az elnöknek nincs joga arra, hogy felszólitsa a kormány tagjait, hogy a nemzetgyűlés ülésén jelen legyenek. Somogyi István ; Elő kellene őket vezetni ! Sándor Pál : Itt van a népjóléti minister. (Zaj.) Elnök (csenget) : Csendet kérek. Méltóztassék folytatni. Szmrecsányi György: A ministerelnök hetek óta nem volt az országgyűlésen. Rakovszky István : Amióta kiszabadultunk, nem láttuk őt. (Derültség. Zaj.) Sándor Pál : Nem akar élvezetet. A grófok nem hallgatják meg egymást. (Zaj.) Elnök (csenget) : Csendet kérek. Méltóztasssék folytatni ! Gr. Sigray Antal : Legyen szabad elég hoszszura nyúlt felszólalásomat egy pszichológiai észrevétellel, illetőleg észletettel befejeznem. (Halljuk ! Halljuk !) Én nem felejtem el soha, hogy milyen volt az országnak, a magyarságnak lelki hangulata akkor, midőn a belgrádi fegyverszünet és az azt követő tárgyalások és megbeszélések folytán mindig szemmelláthat óbb lett, hogy ezt a szerencsétlen országot darabokra fogják tépni, hogy Magyarországot fel fogják osztani. Emlékszem arra a hangos, őszinte tiltakozásra, akkor is, amikor a békedelegáció Apponyi vezetésével Parisba utazott, s emlékszem arra a lelki hangulatra, amely mindenkit elfogott, azokra a tiltakozásokra, és arra az igazi keserűségre, amely még olyan frázisokban is kifakadt, hogy : száradjon el az a kéz, amely ezt a békét aláírja, (ügy van ! a baloldalon.) B. Szterényi József : Frázisokban hősök vagyunk Î Sándor Pál : Benárdnak csak egy keze van ! Fangler Béla : Hivatalos plakát volt ! (Zaj. Halljuk ! Halljuk ! Elnök csenget.) Gr. Sigray Antal : Tény, hogy alig lehetett találni valakit, akit rá lehessen birni arra, hogy feláldozza magát, hogy a békeokmányt aláírja. Azt hiszem, hogy ez annyira közismert, hogy senki tagadásba nem veszi. (Ugy van ! balfelől.) Azután később emlékszem arra a végtelenül szomorú ülésre, amelyet a nemzetgyűlés tartott, amikor a békét ratifikáltuk, arra a rettenetes lehangoltságra, amely az egész nemzetgyűlésen és valamennyiünkön, az egész nemzeten erőt vett. Ennek hatása alatt egyszer a ratifikáció után azt mondottam igen t. barátomnak, gróf Andrássy Gyulának : Végtelenül elszomorító és lesújtó ez a mai helyzet ; végtelenül elszomorító, egy ily gyászos hangulat szemlélése és átérzése ; volna azonban még valami, ami engem még szomorúbbá tenne és tehetne, s ez az volna, ha idővel azt látnám, hogy a magyarság beletörődik, beleszokik abba a csonka magyarországi állapotba, (Ugy van ! a baloldalon.) hogy a mindennapi élet nehéz terhei, keserűségei és küzdelmei alatt az emberek megfeledkeznének arról, hogy hiszen elszakították tőlünk országunk kétharmadát, (Ugy van! balfelől.) s hogy idővel azokat, akik az integritást nemcsak szóval hirdetik, de akik az integritásért harcolni is akarnak, — mint pl. a felkelők azt tették — a hazafiasság rajongóinak, a nemzeti gondolat fantasztáinak tekintenék, és azt mondanák, hogy hiszen az ilyen felfogás manapság a reálpoltikába már bele nem illik. Később azután elsiklottunk már afelett, hogy a békeratifikációs okmányt kénytelen volt a kormányzó ur és az ő akkori külügyministere, gróf Csáky aláirni (Zaj a baloldalon.) s máris egy bizonyos tespedés következett be, ugy, hogy meg vagyok győződve arról, hogy elegen vannak olyanok, 64*
