Nemzetgyűlési napló, 1920. XII. kötet • 1921. július 16. - 1921. augusztus 23.

Ülésnapok - 1920-251

A Nemzetgyűlés 251. ülése 1921. túlzásba menni, de kérném kimondani és a törvénybe venni azt, hogy ezer holdon felül mindenki természetben tartozik leadni a földet. (Helyeslés jobbfelôl.) Erre engem a törvényjavaslat 60. §-a indit, mert ugyanaz áll szószerint a földbirtokreformra nézve is s nagybirtokosok ezt a szakaszt kihasználják arra, hogy ők épan azon pár hold nélkül nem tudnak gazdálkodni, amit le kellene adni. (Mozgás a jobboldalon.) Én nem tudom megérteni a nagy birtoknak ilyen görcsösen való raragaszkcdását a földhöz ma, amikor láttam a múltban, hogy Monte-Karlóban egy kártyaestélyen ezer holdak úsztak nem is magyarnak a kezébe s akkor nem gondolkoztak olyan hosszú ideig azon, hogy vájjon leadják-e azt az ezer holdat, amelyet egy este elkártyáztak. Ellenben most nagyon is meggondolják, hogy adjanak-e egy házhelyet, vagy pár hold földet annak a földnélkülinek, aki megvédte ezt a nagybirtokot. Szijj Bálint : Pénzért ! Forgács Miklós : Szeretném gondolataimat minden képviselőtársamba átültetni, azonban mai helyzetünk nem engedi meg azt, hogy ezt nyilvánosan elmondjam, csak egy jellemzést hozok fel. Tudja mindenki, hogy az 1848. szabadságharcban a honvédek vörös sapkát viseltek. A vidékemen ismertem egy nagyon derék, idős, református papot, aki húsz évvel ezelőtt halt el, de még ma is emlékszem reá és emlékezni fogok reá mindig, am igeiek. A sirjánál tartott beszédek alkalmával az egyik szónok — mivel az a pap honvédszázados lévén, a vörös sapkáját katonai szertartás szerint a koporsójára tették — azt kérte, hogy ne temessék el a vörös sapkát, mert szükség lenne még rá. A háború idején a harcok közt nekem ez igen sokszor eszembe jutott. Én is azt kérem most a nagybirtokosoktól, hogy ne temessék el a földbirtokreformot, mert szükség lenne még rá. (Ugy van ! jobbfelöl.) Drozdy GyŐZŐ : Majd másformát csinálnak ! Forgács Miklós : T. Nemzetgyűlés ! Igen sokan rámutattak már arra, hegy ez a vagyónváltság a kisbirtokosokat sújtotta a legjobban. Nem akarok ezzsl foglalkozni, mert ha én mondanám ezt, mint kisgazda, akkor azt mondanák, hogy ez túlzás. Dacára annak azonban, hogy tegnap Sándor Pál t. képviselőtársam azt mondta, hogy csak a föld hozta a legnagyobb hasznot a háború alatt és csak a paraszt vett aranyat, gyémántot meg nem tudom mit, kénytelen vagyok ezzel foglalkozni, hogy evvel a rettenetes téves eszmével szemben megállapítsam az igazságot. Ezt eddig nem szivesen hallottuk, míg ez az utca han gja volt ; de mikor egy olyan embertől, mint Sándor Pál, kell ezt hallani, akkor természetes, hogy jogom van rá reflektálni. (Ugy van ! a jobb- és baloldalán.) T. Nemzetgyűlés ! Hogy mi változás van a mai magyar paraszt és a háború előtti paraszt sorsa között, megmondom. A háború előtt a paraszt abban a helyzetben voit, hogy tavasszal a vetőmagot a magkereskedőtől kellett megvennie, árNEMZETGYÜLESI NAPLÖ. 1920—1921. — XII. KÖTET évi augusztus hó 17-én, szerdán. 521 pát, zabot, bükkönyt, lóherét, lucernát stb., de egy fillérje sem volt, tehát a magkereskedő váltót vett tőle. Ez megtörtéit eset a kerületemben, de ilyennel akár százzal is tudok jönni. A váltókat beadta a kereskedő a különböző bankokba, felvette rá a pénzt. Mikor pedig a gazdák fizették a lejárt váltóért az összeget, akkor azt mondta, hogy nem tudja kiadni a váltót, mert az a bankban van, majd onnan kiváltja. Pár nap múlva, mikor esedékessé vált három vármegye központjában ez a felgyülemlett váltóösszeg, összeszedte magát az én magkereskedőm és kivitorlázott Amerikába egy félmillióval, ami akkor nagy pénz volt, és 8—9 nap múlva — kinek mikor járt le a váltója — újra behajtották a bankok a gazdákon a váltó összegét. Tehát a gazdák duplán fizették meg a vetőmagot. Azt hiszem, hogy ez fáj Sándor Pál képviselőtársamnak, hogy most már nem lehet duplán behajtani a vetőmag árát, mert én tudom, hogy a hideg márványból épült bankpaloták igán sokszor abból emelkedtek fel, hogy kihúzták a szegény ember feje alól a puha párnát. (Igaz! ügy van! a jobboldalon.) Csak ennyit nyert a háborúban a gazdatársadalom, nem többet. Tehát, igen t. pénzügyminister ur, újra citálom a Sár dor Pál képviselőtársam szavát : engedje, hogy minél több kisgazda legyen ebben az országban, hogy mentül több embernek zsákszámra legyen a bankója, aranya, ezüstje. Én nagyon szivesen veszem, ha az egyik szomszédom zsidó lesz, a másik tisztviselő, és azután együtt fogunk szántani, nem kerül a tanóra semmibe, megmutatjuk mi szivesen, milyen mélyre eressze az ekevasat a földbe, hogy hol fekszik az arany. (Ugy van ! jobbfelôl.) Mindenki tudja, hogy a háború idején 18—36 koronával maximálták és rekvirálták a gazda terményeit, ugyanakkor, amikor a kereskedő és iparos szabadon Írhatott ki a kirakatába olyan árakat, amilyen neki tetszett. (Ugy van ! jobbfelôl.) És mégis minket ér az a vád, hogy mi gazdagodtunk a háborúban. Gazdagodott a paraszt, mert — ki kell jelentenem — a butaságig fukar, dolgozik minden erejének megfeszítésével. Ha minden osztály ugy megteszi a kötelességét, nemcsak ő, hanem az ország is boldog lesz. T. Nemzetgyűlés ! Hogy meggyőzzem Sándor Pál igen t. képviselőtársamat, tudok igen sok olyan egyént, akiknek, amikor elmentünk a háborúba, a szél a ruhájáról a tollat hordta és kőris bogárszagu volt ; most, hogy hazajövök, négyesfogaton jár, selyemruha suhog rajta és francia parfümöt hord róla a szél. (ügy van! Derültség jobbfelôl.) Tehát nem áll, hogy a magyar paraszt gazdagodott a háború alatt. A kisgazda nem fél a konkurrenciától, nagyon szivesen veszi, hogy gazdagodjék mindenki, jöjjenek közénk, hadd tudja meg mindenki, hogy hogyan lehet gazdagodni ebben az országban. A vagyonváltság alól pedig nem akar kibújni, viseli szivesen, de nem 66