Nemzetgyűlési napló, 1920. XII. kötet • 1921. július 16. - 1921. augusztus 23.

Ülésnapok - 1920-230

14 A Nemzetgyűlés 230. ülése 1921. évi július hó 16-án, szombaton. hiszen az nem is emel kifogást az ellen, hogy meghozzon még egy áldozatot, amely .talán a végső és ntolsó lesz Magyarországon, hogy ne környékezhesse meg az a gyanú, mintha nem szivesen hozná meg azt az áldozatot, amelyet a haza érdeke minden becsületes, jó magyar polgártól megkövetel. De a mikor a törvényjavaslat ilyen homályosan azt mondja, hogy, aki őröltet, az tartozik fizetni, csak azt akarom kérni a penzügyminister úrtól, találjunk módot arra, — majd leszek is bátor a módot megjelölni, — hogy azt a falusi munkást vagy földmivesmunkást ép olyan szeretettel karoljuk fel, mint a fővárosi vagy más városi miüikást. Hiszen, ha visszatekintünk e borzalmas háborúra, azt látjuk, hogy a legnagyobb szenvedéseket a lövészárokban, az éhezés, az éhezés, a legnagyobb nélkülözés és a golyózáporok förgetegében ez a nép viselte leginkább. Hiszen a gazdának, iparosnak, gyárosnak vagy a kereskedőnek volt talán módja valahogy menekülni a háború förgetege elől, de ennek a szegény osztálynak keservesen át kellett szenvednie azt a világháborút, holott gyermekén és feleségén kivül nem volt mit féltenie, és amikor hallott ezeknek nyomorúságos életéről és arról, hogy ezek szintén mennyit szenvednek, ez a legnagyobb elkeseredést szülte bnenük. En is egyetértek előttem szólott t. képviselőtársammal, hogy, ha mi most is olyan kegyetlenek akarnánk lenni, hogy nem hogy segítenénk ezen a szegény népen, nem hogy szociális szempontból adnánk neki, hanem még el akarunk tőle venni, ez a legnagyobb elkeseredést szülné egész Magyarországon. Azért óva intem a t. penzügyminister urat, hogy ebben a tekintetben ne legyen fukar, ne zárkózzék el a métlányosság elől, ne homályosítsa el látását az a 160 millió, melyet a szakközegei itt kimutatnak. Tessék bevenni a törvényjavaslatba, hogy a teljesen szegények, a két kezük munkájából élő földmivesmunkások is mentesittessenek, mert még ha az a 160 millió elveszne is, akkor is erkölcsi és felebaráti kötelességünk ezt az osztályt nem megadóztatni, hanem inkább segiteni. Ez kötelességünk. De hogy eloszlassam az igen tisztelt penzügyminister urnák azt az aggodalmát, mintha ez a 150 millió valami óriási jelentőségű volna az ország életében, csak annyit vagyok bátor megjegyezni, hogy én azt hiszem, hogy ez a dolognak csak kisebbik része, ha kimondjuk, hogy az a föl dmives-munkás családtagjainak számarányához képest menekül az adózás alól. Mert jogosan megkövetelheti az a polgár, bármelyik osztályhoz tartozik, akinek nincs mása, mint a két keze és ha megbetegszik, az sincs, két keze munkájával kell megkeresnie a mindennapi kenyeret, akkor illő, igazságos, hogy az ellátatlanok kategóriájába fel legyen véve. De a falusi munkás ezt nem kivánja, mert megunta már azt, hogy napokig járjon a községházára, amig jegyét vagy ellátását megkapja. Inkább, szivesebben dolgozik a legszegényebb ember is, kalászt szed a szegény asszony gyermekével, de azt. nem tűrheti, hogy ezek adózzanak. Mert ha ceruzát veszünk kezünkbe, nagyobb összeget tudunk kihozni, ha az ellátatlanok kategóriájába vesszük fel őket és élelmezzük, mintha egy métermázsa után azt az 5—8 kg vámot elengedjük. Ez nemcsak az én szempontom, de azt mondhatom, hogy a Nemzetgyűlés minden tagjának be kell ezt látnia, hogy ha az egyik szegényt segítjük, akkor a másikat is segiteni kell. Nem látok különbséget a fővárosi és falusi szegény közt. A szegényeket segiteni kell, bárhol laknak is. Erkölcsi kötelességünk, hogy keserűség nélkül a tisztességes megélhetést biztosítsuk nekik. Én tehát arra kérem a penzügyminister urat, hogy ebben a tekintetben legyen elnéző. Megmondom a módját annak is, amitől legjobban fél a penzügyminister ur, hogy igenis, kijátszások lesznek, hogy a sógor és a koma azon a néven őröltetnek. E tekintetben megnyugtatom a penzügyminister urat, hogy ennek van egy ellenszere is. Ugyebár, az egész Magyarországon községenkint, elölj áróságonkint össze lesznek irva az ellátatlanok. Ha ezeket össze lehet írni, miért ne lehetne összeírni azok számát is, akiknek egy-egy faluban, községben semmijök nincs, vagy csak legfeljebb egy kis kunyhójuk van. Tessék egy elndeletet kibocsátani, hogy mindenki a községi relőjáróságnál jelentkezzék, aki azt állítja, hogy ő teljesen vagyontalan ; ezekről a községi elöljáróság a képviselőtestület ellenőrzése mellett készítsen egy jegyzéket. Ennek a jegyzéknek alapján ki ehetne mondani, hogy családjához mérten egy 1 család 6—8—10 tagja — ha kevesebb, akkor kevesebb —• mentesittetik az adó alól. A tanúsítványon már a község elöljárósága kiállíthatja, hogy Péternek vagy Pálnak 6 családtagja van, erre 6—7 métermázsát engedélyeztem. Egészen biztosra vehető, t. penzügyminister ur, hogy ez az aggály ezektől eloszlatható. En nagyon kicsiny érvnek veszem azt, hogy épen ez volna az oka annak, hogy ezeket ne mentesítsük. Gondoljunk csak rá, mennyi izgalomtól megmentjük az országot és ezeket a szegény népeket. Épen az előttem szóló t. képviselőtársam mondta, hogy micsoda elkeseredés lesz a földmivesmunkásságban, ha nekik kell a legnagyobb adót leróni a közélelmezésben. Mert azt ki kell jelentenem, hogy a legnagyobb adót az adja le. Mert az Isten áldása a gyermekekben mindig a legszegényebbeknél van ; a gazdagoknál megfordítva van, ott a vagyonban van, nem a gyerekben. Az élelmezési adónál tehát ezek a szegények fizetnek a legtöbbet. Azt mondta a penzügyminister ur, hogy a képviselőknek nem hivatásuk az, hogy hazabeszéljenek, hogy bizonyos körülmények közt népszerűséget akarjanak maguknak szerezni. Mi nem népszerűséget akarunk, hanem igazságot. Tartozom röviden elmondani, hogy még mikor a penzügyminister ur nem ült itt és én sem voltam képviselő, csak a kortesutamon jártam, már akkor számoltam avval a körülménnyel, hogy nekem majd felelnem kell azokért a szavakért, amelyeket a népnek mondtam. .Akkor azt mondtam felszólalásaimban, emberek,