Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-228

512 Á Nemzetgyűlés 228. ülése 1921. Piros Sanyi megszólal : Én ! Könnyű, nyaklövést kapott. Ebben a pillanatban odaugrik az egyik japán vadállat s durván int a főorvosnak, hogy menjen el, ez vonakodik, mire mellének szegezett fegyverrel kényszeriti a távozásra. S ekkor a gaz sárga a fegyvercsövet Piros fejébez nyomja s belelő ... S nekünk félőrülten s tehetetlenül kellett ezt az orgyilkosságot végignézni. Eredmény. A japán kapitány, a tulajdonképen gyilkos kijelenti, hogy itt valami félreértés (?) történt, s bocsánatot kér.« Daróczi Pál kir. járásbirósági irodafőtiszt jelentéséből néhány részlet. Ez külön a turkesztáni magyar hadifoglyokról szól, akinek nagyrésze már egy nagy éhség-epidémiát Przemyslben végigszenvedett. Ezek tehát a przemysli-i szenvedések után jutottak fogságba. Tulajdonképen azért tartják vissza a foglyokat Oroszországban — irja Daróczi — mert a legértékesebb a magyar munkaerő. (Olvassa) : A magyar munkás- és katonatanács az oroszok által reájuk ruházott hatalmat kíméletlenül gyakorolja a hazafias érzelmeik mellett megmaradt honfitársaik felett. Elképzelhető, mi lenne ezekkel, ha az u. n. külföldi alattvalók volt hadifoglyok száma a nullára csökkenne. Vájjon megtartaná-e az orosz őket jól jövedelmező állásokban, kiknek az ügyeit — mint ők mondják — intéznék, helyesen, kik felett uralkodnának. Tudják ezt ők is s ezért érdekük nekik is, hogy mindig maradjon kezük alatt dolgozó proletár.« Ebből megállapítható, hogy tulajdonképen hadifoglyaink visszatartásában a bűnnek legnagyobb része terheli az Oroszországban lévő magyar katona- és munkástanácsot, mert rájuk nézve úgyszólván existenciális kérdés, hogy haza ne engedjék a foglyokat, mert ők volnának megbízva az élelmezéssel, ők végzik az adminisztrációját az egész kérdésnek. Hogy nekik hivataluk legyen, azért kell ott szenvedni 60.000 magyarnak. Budaváry László: A szenvedők magyarok, de a munkástanácsok nem ! Huszár Károly (olvassa) : »Mikor hazaszállításunkért felszólaltunk — irja továbbá Daróczi — volt bajtársaink orosz fegyvert szegeztek mellünkre, azzal a jelszóval, hogy proletárnak nincs hazája, jobban mondva hazája az egész világ, hallgatásra kényszeritettek.« Nagyon nagy baj, hogy különösen Turkesztánban teljesen szét vannak hullva az emberek és igy a lehetőség sincs meg annak, hogy ha hazaszállításról volna szó, rövidesen értesítést kaphatnának. Országutaktól, vasutaktól elszöktek, hogy a véres forradalom poklától elmeneküljenek hegyek közé, erdők közepébe, kunyhókban húzódtak meg. Hogyan fog elérkezni ezekhez a hir, hogy merre, mikor és hogyan jöhetnek haza! »Mi vagyunk a tanúi annak — irja tovább Daróczi —-• hány egészségesen a fogságba került hazánkfia vesztette életét nyomorultan a mostoha viszonyok és bánásmód miatt, fent a Murman évi július hó lá-én, csütörtökön. gyilkos hómezőin és ingóványaiban, Turkesztán kopár kavicsos sivatagjain, a forró klima okozta ezerféle betegség közepette, avagy éhség és más gyötrelmek által elcsigázva, mert legtöbb esetben az orosz gyógyszert sem volt képes nyújtani még a kórház betegjeinek sem«. Ezután panaszolja, hogy a vörös gárda a legveszélyeztetettebb pontokra ágyutöltelékül használta fel a kényszerrel besorozott magyar katonákat. Panaszolja azokat a szenvedéseket, amelyeket a cseh légiók okoztak a magyar hadifogolytáborokban. Eelemliti, hogy a szamarai fogolytáborokban és szerte a falvakban tömegesen gyilkolták meg a magyar foglyokat. Majd az oschi fogolytáborról emlékezik meg rettenetes szavakkal. Ez a nagyszámú fogolytábor harminc legénységi ember kivételével mind tiszt volt ; több ezer főre rugó számuk leolvadt 126-ra. Felemlíti azt, amit felhoztam a múltkor, hogy a hadifoglyokat egy pótveszedelem fenyegeti, hogy t. i., ha valamiféle fordulat következnék be, tekintettel arra, hogy a vörös hadseregbe nagyon sok magyart kényszeritettek be, nincsen kizárva, hogy az orosz ellenforradalom dühe a menekülő magyar hadifoglyok ellen fog fordulni és teljesen ártatlan magyarok fognak szenvedni, nem a hazáért hü magyarok miatt, hanem azok miatt, akik idegenben a hazához hűtlenek lettek. »Turkesztán államban — irja végül — a nem megbízható becslés szerint 1919-ben 50.000-re, 1920-ban 36.000-re, majd 30.000-re tették a kommunisták a foglyok számát, a múlt év őszén ez a szám 20.000-re apadhatott le. Hát a környéken elszéledtek, meg akik a végnélküli alaskai hegyeknek, a Tamir fensiknak, a Himaláya-hegyláncolatnak nekivágva s az utón elpusztultakból megmaradva, miután Afganisztán vagy Kina felé nem juthattak ki, Buchara és Csivában elszéledtek. Ezek hol és mikor lesznek összegyűjtve, számbavéve? A bucharai emir — aki abszolút uralkodó — fizetésért dolgoztatja tovább, fogságban tartva őket. Ez az állam hogy, kinek és mikor adja ki őket?« Itt van egy levél a börtönből, a petrográdi fogdából. Tavaly augusztusban haza akartam menni — irja. Leirja az életmódjukat körülbelül azon adatokkal, mint a másik. Itt van egy másik hasonló levél. Csak azokat akarom felolvasni, melyek különböznek egymástól, mert ugyanezt megismételni felesleges. Most jön egy nagyon szomorú dolog. Ez egy magyar tiszt, aki skorbutban szenved és leirja a betegségét. »Március 25-től kezdve — irja — a II. számú kényszermunkatábornak nevezett börtönben ülök, mint magyar kezes. Ez alatt az idő alatt, erőm folytonosan csökkenve, ugy jártam én is, mint sok más itt ülő bajtársam, skorbutot kaptam. Valószínűleg ismeritek ezt a betegséget