Nemzetgyűlési napló, 1920. XI. kötet • 1920. június 11. - 1920. július 15.

Ülésnapok - 1920-228

Á Nemzetgyűlés 228. illése 1921. évi július hó 14-én, csütörtökön. 511 alája kenyérmorzsát szórunk; mikor aztán pár veréb, galamb vagy varjú alámegy, a fadarabot spárgával elrántjuk és igy van nekünk néhanéha mit enni. Decemberben néha fagyasztott tevehust kapunk. Nagyon boldogok vagyunk, ha hozzá tudunk jutni«. »1918 április, szintén Habarovsk. Most jutott kezembe a hadifogolykórház múlt évi egyik decemberi jelentése: Kórtermi hőmérséklet 11 fok, a nulla alatt. Nincs annyi fűtőanyag a kórházban, hogy a kórházban szükséges munkálatokat a betegeken el lehessen végezni, mert minden viz, amit bevisznek a terembe, azonnal megfagy.« »1918 július, Habarovsk. A vörös uralom utolsókat rúgja már. Óriási erőfeszítéseket tesz. Mindenkit besoroznak. Tavasz kezdetén megalakult a külföldi munkások szakszervezete. A szervezet csalogatta ki embereinket avval, hogy részükre munkát szerez s el is látta őket munkával. Azonban a jelek odamutattak, hogy a dolog vége vörös gárda lesz s ebbeli aggodalmamnak a titkár előtt kifejezést is adtam, amit az akkor természetesen tagadott. S most mi a helyzet? A szervezetteket — tekintettel a veszélyben lévő proletárszabadságra — erőszakkal sorozták be. Kapott hirek szerint az előnyomuló fehér csapatok ezeket a szerencsétleneket irgalmatlanul lemészárolják.« »1918 augusztus hó. Habarovsk. A ruha már csak cafatokban lóg rólunk, éhesek vagyunk. Ma már fahordásra vállalkoztunk. Tegnap éjjel 11 órakor a magyar vörös gárdisták betörtek a táborba s nyolcvan legénységi személyt elvittek a táborból.« »1918 szeptember 7. Bevonultak a fehér csapatok, a japánok. Az amurparti városi kertben bemutatkozóul 16 hadifogoly zenészt a kozákok hóhérja, egy Julinek nevű cseh sajátkezüleg puffant le.« »1918 október 25. Habarovsk. Már nagyon fázunk. Fát kérünk piócánktól, Lukianoff ezredestől. A felelet: »Fát? Dögöljetek meg. Elég nagy a temető. Nem kell minden hadifogolynak hazajutni.« »1918 november 1. Kraszna-Ejecska. A japánok kidobták táborunkat s a 18 vertnyire levő Krasnyaja-Ejecskába kellett költöznünk. Itt jutott tudomásunkra, hogy a szeptember 18-án éjjel bestiális módon legyilkolt svéd vöröskeresztes misszió áldozatai közt van Almoslinó főhadnagy, a budapesti » Fiume« szálló tulajdonosának veje is. Szemét a halálvagonban kiszúrták a kozákok és a betegágyból kiráncigált Hedblom upsalai egyetemi tanárral egyetemben felakasztották. Hasonló sors érte a szakszervezet utolsó titkárát. Dr. Balót s két barátját, Lipoth budapesti festőművészt s Kiszely zászlóst. Menekülő hajójukat a kozákok elfogták s az összes rajtalevőkkel együtt kivégezték őket is«. »1918 december 21. A japánok által feltartóztatott invalidus vonat utasait a kozákok Nikolsk-Ussuriszkban véresre korbácsolják«. »1919 február hó 27. A szeptember-októberi kozákszezont 4600 legyilkolt orosz férfi, asszony, gyermek s hadifogoly hozzátartozója siratja«. »1919 április 23. Szomorú levelek jönnek Petropavlovszkből,300 kilométerre keletre Omszktól. Lakás: földbe épített fabarakk. A falak belül jégpáncéllal vannak bevonva. Világítás nincs, fizetés nincs, enni nincs. Has-, kiütéses tífusz, skorbut, spanyol influenza, s kolera van. Már csak a tiszteket temetik külön koporsóban. Legénységet kéthetenként és százával közös sírba csupaszon. Egy nagy barakk fele apró cellákból áll, tele őrültekkel. A cseh légió legénysége által való felpofoztatástól sem rang, sem kor nem mentésit. Egyetlen kedvezmény : kétszer hetenként szabad koldulni«. »1919. december hó 19. Nikolszkban a nyomor nő, de azért az orosz tisztek még mindig tudnak keresni a hadifoglyokon. Legutóbb kijelentették, hogy ezentúl már tiszt sem kap külön koporsót. Lesz egy koporsó, amelyben a halottat kiviszik, s használat után visszahozzák. A költséget ellenben a külön koporsóért elszámolják. Egy tífuszos bajtárs érzi, hogy vége közeledik és végrendelkezik : »A két aranyfogamat hagyom X barátomnak, azt vegyétek ki a számból, hadd lakjon jól belőle.« Jegygyűrű, amulettek, takarók, aranyfogak, lassanként mind elfogynak. « »1920. március hó 4-e. Legrémesebb napjaink egyike. A szovjethadsereg már Irkuckot elfoglalta és jön felénk. Nálunk már vörös uralom van, dacára a jelenlévő, kb. 200.000 főt kitevő japán hadseregnek. Közbül van egy kis stráf, melyet Mandzsúriából a japánok segítenek. Tengeren hazamenni nem lehet, az entente nem enged, egyetlen reménységünk a Szovjetoroszországon át történő szökés. Izgatottan várjuk a front összeomlást, kb. 40—50 tiszt a várást nem birja ideggel és elszöktek.« »Ma reggel fél 8 felé Helvey hadnagy, Schäffer és Piros zászlósok kiszöktek a dróton, azonban a japán őrség elfogta őket s felvitte a japán parancsnokhoz, Uheda kapitányhoz. Az valamit mondott japánul az őröknek, mire azok egyrésze kiment a táborból, másrésze pedig az elfogottakat a drótkerítéshez vezette, s felszólította őket, mutassák meg, hogyan mentek ki a táborból. Szegény fiuk húzódoztak, a végén az őrök tuszkolták ki őket erőszakkal a dróton s aztán intettek nekik, hogy most már mehetnek. A három fiu elindult libasorban a nagy hóban. Egyszerre csak a jobbra lévő bozótból lövések dördülnek el, a dróton belül levő japánok is lövöldözni kezdenek rájuk, s a három szerencsétlen egy pillanat alatt halomra dőlt. Eohanunk a japán kapitányhoz nem található, szaladunk orvosunkért, nem eresztik ki, csak 40-45 perc múlva. Odamegy a halomhoz s kérdi: Ki él?